Tom Cruise hatvan éven felül is megállíthatatlanul verekszi magát keresztül a veszélyes szituációkban. De vajon méltó lezárást kap a franchise a Mission: Impossible – A végső leszámolás képében? És milyen üzenettel rendelkezik napjaink egyre fokozódó nemzetközi helyzetében egy olyan hős története, aki minden erejével az atomháború kitörése és egy tomboló mesterséges intelligencia ellen küzd?
Egy nehéz nap után, amikor az embernek az összes agysejtje belesajdult a hétköznapi mókuskerék monotonitásába nem is vágyunk másra csak valamire, ami agytorna nélkül kapcsol ki minket. Erre számos olyan popcorn-mozi van már, amin túl sokat nem kell agyalnunk. A Pusztítás tipikusan az a film, ami könnyen felejthető, de egy estét el lehet vele tölteni.
Valami nagyon félrement a Bosszúállók: Végjáték 2019-es bemutatója óta és ezzel Kevin Feige és a Marvel Studios döntéshozói is tökéletesen tisztában vannak. A Marvel Filmes Univerzum következő nagy sagaja a multiverse saga az elmúlt közel öt esztendő alatt inkább csak pislákolt, mintsem égő fáklyaként mutatta volna az utat a következő nagy dobásig. Arról nem is szólva, hogy a Disney+-ra készült féltucatnyi élőszereplős széria néhány üdítő kivételtől eltekintve, mostanra már inkább kötelező házi feladatnak, semmint a későbbi filmeket valóban többlet tartalommal megtölteni hivatott plusz fejezetnek érződik az egykor elkötelezett rajongók többsége számára.
Néhány éve felütötte a fejét az a trend, hogy elkezdték filmre adaptálni a különböző videojátékos címeket. Ez amennyire hálás, legalább annyira problémás dolog is egyben. Hálás, mert így készen vannak az alapok, vagyis a történet és a karakterek. Sőt, bizonyos videojátékok eleve filmszerűen vannak megcsinálva, szóval kvázi csak élőszereplőssé kell tenni őket. Problémás viszont azért, mert sok olyan az interaktivitást elősegítő játékmechanikai elem van, amelyeket nem igazán lehet filmre adaptálni és mivel ezek az elemek sokszor összefüggésben vannak a játék történetének az alakulásával, így sok esetben az is megsínyli ezt. Erre tökéletes példa a 2010-es Perzsia hercege, ami bár filmként nem annyira rossz. Viszont köszönő viszonyban sincs magával a játékkal. Hasonló a helyzet az Until Dawn-nal is, ami valamiért nem kapott valamilyen magyar címét. Azonban ez valamiben most mégis más.
Az előzetesek alapján nem igazán tudtam mire is számíthatok pontosan Ryan Coogler rendezésétől, azon túl, hogy a története némileg megmártózik a természetfelettiben. A végeredmény viszont talán még a legvadabb elképzeléseimet is felülmúlta, ami olyan volt, mintha a direktor egyszerre akart volna Tarantino és Peele munkássága előtt tisztelegni, miközben azért a saját stílusjegyeit sem küldte a kispadra, miközben valami olyasmiről szeretett volna mesélni nekünk, ami valamilyen módon mindannyiunkat képes összekötni. Bőrszíntől, vallástól, nemzetiségtől, az általunk beszélt anyanyelvtől függetlenül.
Mint égen a csillag, annyi film van már Hollywood repertoárjában ozokból a történetekből, ahol a mesterséges intelligenciák saját öntudatra ébrednek. Én, a robot, Ex Machina, Páncélba zárt szellem (1995), a videójátékok világából a Detroit Become Human… csak, hogy néhányat említsek ebből a tematikából. A fontos különbség a felsorolt művek és az Elektronikus állam között az, hogy ezek jók is.
A 15. Frankofón Filmnapok keretében másfél héten keresztül elképesztően szerethető és sokszínű francia ajkú alkotásokat láthattunk. A huszonhárom filmen keresztül nyolc ország képviseltette magát, köztük Franciaország mellett például Kanada, Marokkó, Belgium és Svájc. Utóbbi egy A 15. Frankofón Filmnapok keretében másfél héten keresztül elképesztően szerethető és sokszínű francia ajkú alkotásokat láthattunk. A huszonhárom filmen keresztül nyolc ország képviseltette magát, köztük Franciaország mellett például Kanada, Marokkó, Belgium és Svájc. Utóbbi egy lehengerlően szórakoztató alkotással nyűgözte le a telt házas Uránia közönségét, amelynek Díszterme harsogott a nevetéstől, miközben a többnyelvűség és a közvetlen demokrácia témakörében gondolkodtatott el.
Mi a legrosszabb, ami történhet, ha életed szerelmével egy világtól elzárt luxusvillában töltesz egy baráti összejövetelt? Elvégre minden adott a kikapcsolódáshoz: buli éjjel-nappal, végtelen étel és ital egy festői tájkép ölelésében, a külvilág pedig mintha sosem létezett volna. Valami azonban mégsem stimmel. Furán néznek rád – kifejezetten megvetően –, és talán nincs is olyan mozdulatod, amelyet ne kísérne egy megsemmisítő pillantás. Válaszokat persze keresve sem találsz, mígnem az egész szituáció odáig fajul, hogy a ház tulajdonosa, egy rejtélyes orosz milliárdos, rád mozdul. Te pedig ösztönösen megvéded magad, hiszen nincs más, aki segítsen. Ekkor végre kiderül rólad az igazság.
Pong Dzsunho megszállott filmes. Na nem abban az értelemben véve, mint néhány kollégája akik bizonyos körülményekhez ragaszkodnak a filmjeik forgatásai során, például csak minimális CGI-t használnak, ha tehetik, hanem inkább abból a szempontból nézve, hogy a rendező ugyanazon témára már a sokadik filmjét készíti el. Ez persze kicsit sem veszélytelen vállalkozás, mivel bármennyire is legyen a választott téma szerteágazó ezernyi pontból körül járható, fennáll a veszélye, hogy az alkotó belefut az önismétlésbe.
Amerikában nem telhet el év Stephen King-adaptáció nélkül, amivel semmi bajunk nem lehet, elvégre ennél csak keserűbb dolgok történhetnek a nyugati-parti filmgyártásban. No persze, a töménytelen mennyiségű filmből, sorozatból, játékból, ami a regényeiből és novelláiból elkészült, jócskán született fércmű is – azért az éves horrorfelhozatalt mindenképp felpezsdítik, gazdagítják a veterán szerző agyszüleményei. A legújabb példa erre az 1980-as novellából inspirálódó A majom című horror, ami egyáltalán nem nevezhető fércműnek, de az olyan klasszikusok közé sem fog emelkedni, amikre évek távlatából gondolnak vissza a műfaj rajongói.
