A görög weird hullám felkent pátriárkája, Yorgos Lanthimos a kilencedik játékfilmjével, mint a Bibliából ismert tékozló fiú az atyjához, úgy tért vissza ő is a korai sikereit behúzó topikjához és több év kihagyás után ismét az emberi dominanciáról készített filmet, egy triptichon formájában.
Alonso Ruizpalacios mexikói filmrendező egy 1950-es években íródott színdarab adaptálásával csatlakozott a mostanában divatossá vált ’’főzős-filmek” adrenalinpörgéses táborába, hogy egy mikroverzumon keresztül meséljen a életünket körülölelő ábrándokról.
David Chase a Maffiózók (The Sopranos) című sikersorozattal nem csupán egy kiváló gengszterszériát alkotott, hanem megágyazott a 2000-es évek sorozatreneszánszának. De hogyan született meg a mára kult-státusznak örvendő eposz a Soprano-családról? Erre ad választ az HBO kétrészes dokumentumfilmje, a Maffiózók atyja: David Chase.
A túlvilág vagy még inkább a halál és az azutáni esetleges élet kérdése mindig is sokat foglalkoztatta az alkotókat. Ezt hol komolyabb, hol kevésbé komolyabb stílusban szokták bemutatni. Viszont vannak olyan esetek is, amikor az adott alkotó bár komoly mégis szórakoztató módon nyúl ehhez a témához. Ilyen alkotó például Tim Burton is, akinek kifejezett védjegye a komor gótikus stílus, amit valahogy mégis szórakoztató formában képes bemutatni a közönség számára. A Beetlejuice pedig talán az egyik leghíresebb ilyen alkotása. Habár bevallom sose értettem igazán, hogy miért is került kultstátuszba ez az alkotás, viszont a belőle készült mesét kifejezetten kedveltem. Na most, valamiért a Warner és persze feltehetően maga Burton is úgy érezte, hogy így több, mint harminc év után készítenének egy folytatást is ennek a filmek. Jobbára az eredeti szereplő gárdával. A végeredmény pedig messze nem olyan rossz, mint amire sokan számítottak.
Tartozom egy vallomással, miszerint az Alien konkrétan a második kedvenc franchise-om. Az első egyébként a Star Wars, még így az Acolyte ellenére is. A sort pedig a Mass Effect folytatja, de ez most mellékes. Egyszerűen imádom ezt az alkotást. A kvázi számozott filmeket oda vissza láttam. Méghozzá rendezői változattal is. Az Alien vs Predator is tetszett. Aminek szintén megvan a rendezői változata. Illetve speciel én azok közé tartozom, akiknek még a Prometheus és a Covenant is tetszett. Valamint számos Alien-es könyvet is olvastam, ami közül néhányról van is cikk az oldalon. Emellett a videojátékokkal is játszottam vagy legalábbis végigjátszások formájában megnéztem őket. Szóval ha valaki, akkor én nagyon vártam már az Alien: Romulus-t. Aminek így bevallom a megnézése után nem igazán értem, hogy miért ez lett a címe, de tudjuk be jól hangzó marketing szövegnek.
Ryan Reynolds Deadpooljának az utolsó képkockáig képregényhű, 2016-os mozis bemutatkozása akkoriban alaposan felforgatta az egy kaptafára készülő képregényfilmes kínálatot. A szabad szájú, semmiféle humorbonbontól vagy épp negyedik falat áttörő kikacsintástól vissza nem riadó antihős, ugyanis akkoriban olyan vérfrissítést tudott hozni a már ekkor a végső kifáradás jeleit erősen magánviselő műfajba, melynek a szó szoros értelmében csodájára jártak az emberek.
Az A24 továbbra is remek érzékkel forgalmaz a hagyományos műfaji kereteket, sablonokat áthágó, variáló, azokhoz újszerű látásmóddal nyúló alkotásokat. A horrordráma Saint Maud után a stúdióval ismét együtt dolgozó Rose Glass új filmje egy igazi pörgős, szórakoztató ámokfutás, amiben minden megvan, ami egy kortárs neo noirhoz szükséges. Kultfimnek szánták, és minden bizonnyal idővel meg is találja a saját közönségét. Mégis rétegfilmebb az A24 szokásos rétegfilmjeinél is.
Legújabb rendezésében Kevin Costner a rá jellemző magabiztossággal idézi fel a western műfaj sarokpontjainak tekinthető elemeket, hogy aztán egy filmen belül a mítoszépítés mellett megmutassa annak az árnyoldalait is.
A Hit Man három szóval összefoglalható: szerelem, gyilkosság, Richard Linklater. A Sráckor és a Mielőtt-trilógia rendezője ezúttal a bérgyilkosság témájához nyúl. Linklater az érdekes és tőle talán kicsit rendhagyó alapkoncepcióhoz a valóságból merít inspirációt, amit humorral tálal a közönségnek. Mit tud ebből kihozni a Netflix felületén?
Jeff Nichols (Éjjeli látomások, Mud) legújabb filmje, Motorosok egy letűnt kor ideáját próbálja bemutatni a nézőjének, sajnos kisebb sikerekkel. A direktor Danny Lyon fotós ikonikus fotósorozatát veszi alapul, így a film középpontjában egy chicagói motoros klub, a Vandálok élete áll, a felemelkedésüktől egészen a bukásukig.
