Nincs könnyű helyzetben, aki közelebbről is szeretne megismerkedni a képregények elképesztően változatos világával. Pláne nehéz helyzetben van az ember, ha a világ egyik legismertebb szuperhősével, a gothami denevérrel, azaz Batmannel szeretne ily módon többet megtudni, hiszen a denevérember közel nyolcvan éves mitológiájában fellelhető jobbnál, jobb történetek, szinte mind arra várnak, hogy az olvasó egyszer a kezei közé vegye őket.
Mostanság valahogy nem tudok olyan karakterről szóló képregényhez nyúlni, ahol az egykori kiötlés és keletkezés kapcsán ne sejlene fel a Lee-Kirby páros sziluettje. A ma estére szánt beszámolóm tárgyának főszereplője, és ez nekem is újra felfedezett tény volt, szintén a néhány sorral fentebb említett halmazba tartozik. T’Challa király, Wakanda védelmezője ugyanis, korát jócskán meghaladva, még a Fantasztikus Négyes 52. számának lapjain lépett be a Marvel ikonikus alakjainak táborába, egészen pontosan 1966-ban. Érzékeltetésképpen, mennyire foglalta el a tudatalattim nagy részét az, hogy ma erről a 6 részes, kerek egészként itthon a Bubi Bolt által kötetbe rendezett futamról fogok cikkezni, megemlítem: előző éjszaka nem más, mint Stan Lee bukkant fel álmomban. Ugyan elújságoltam neki, hogy borzasztóan hiányolják a rajongói, de felvázolta; a túlvilágon remekül megvan, állandóan partikra jár és valami hihetetlen olcsón vesztegetik arrafelé a hamburgert és a sült krumplit…
Talán ez az egyik legismertebb idézet a James Bond történetekből. Rengeteg helyen előfordult már, aminek semmi köze a brit titkosszolgálat emberéhez, mégis olyan ikonikus mondat, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ezen kívül talán csak a bemutatkozás, a “Nevem Bond, James Bond.” mondat, amit még többen idéztek már életükben. Bár az emberek többsége a filmekből ismeri a karaktert, azt már kevesebben tudják, hogy könyv és képregény is van belőle, sőt nyomtatott formában volt előbb. Most pedig egy új képregény arculattal is találkozhatunk, mely kicsit modernebb körülmények között ad új kalandokat az ikonikus karakternek.
Érdekes véletlennek is titulálható, hogy nem olyan régen pendítettem meg egy cikkem kapcsán Stan Lee és Jack Kirby nevét. Pontosabban a Fantasztikus Négyes és Ben Grimm került élő, majd nem sokra rá a kezembe akadt a Frike Comics jóvoltából birtokolt, mai, heroikus, a képregények ezüst koráig visszanyúló értekezésünk alapját szolgáltató darab. Modern szemmel már talán furának hathat egy jószerével nem a jelenlegi standardet követő gyűjtemény, de azt hiszem mégiscsak érdemes elővenni a múlt távlatából!
Nagy örömmel vártam, hogy visszatérhessünk Lovecraftba. Három évvel ezelőtt találkoztam először ezzel a képregénnyel, és hát mit szépítsük, azonnal ráfüggtem, így hát mikor a Fumax bejelentette, hogy elhozza a rajongóknak Az aranykort, volt öröm, nem is kicsi. A Joe Hill és Gabriel Rodriguez nevével fémjelzett, panelekbe préselt ámokfutás legfrissebb felvonása Kulcsház életének korábbi, XX. század eleji fejezeteibe repíti vissza a nagyérdeműt. Ha mindez nem volna elég, az alkotók álmodtak egy nagyot, és összeeresztették a Locke famíliát a Sandman gárdájával, nem kisebb személy, mint Neil Gaiman bevonásával. Az eredmény önmagáért beszél.
Ha emlékezetem nem csal, múlt alkalommal, amikor a spanyol, hosszú álomból ébredt ügynök kalandjairól értekeztünk, valahol az árnyékok vetülésénél és a politikai oldalak közt feszülő helyzet élesedésénél tettük le a lantot. Mostani kis virtuális összejövetelünk elején le kell szögeznünk: eme nekifutás, ha lehet még izgalmasabbra, még szórakoztatóbbra, de semmiképpen sem kevésbé kritikusra vagy fricskák terén szegényesebbre sikeredett. García és Antonia karakterének fejlődése mellett ezúttal némi információhoz jutunk kulcsfiguránk régi ellenlábasa, a rejtélyes Professzor kapcsán, az ilyesfajta történetek valamely pontján szinte mindig felbukkanó orosz maffiával is találkozunk, valamint újra felvillan néhány oldal erejéig a teljes káoszt előidézni akaró Aquilinio és Barea párosa. Álljunk azonban máris tettre készen és a poharunk tartalmát elegánsan szürcsölgetve lendüljünk akcióba.
Sokakban még mindig az a kép él, hogy képregényt csak a kocka, középiskolás fiúk olvasnak. Hiába nőtte ki magát a műfaj, sokat nem változtak az elképzelések. De talán már látszik a fény annak a bizonyos alagútnak a végén, hiszen egyre több női karakter bukkan fel, sőt, kap külön történetet. Mint ahogy a jelenlegi képregény témánk főhőse, Marvel Kapitány is. Ezzel egyidejűleg pedig egyre gyarapodik a női olvasók tábora, hiszen példaképként is szolgálhatnak az erejükkel, az eszükkel és a jellemükkel a legfiatalabb olvasóknak.
Képzeld el, milyen lehet egy monumentális metropoliszban létezni, mely megannyi ízében és elemében az 50-es évek feltuningolt és kifordított New Yorkját idézi. Egy olyan egésszé szilárdult kreálmány utcáit róni, minek sötétje veszélyes sorozatgyilkosok leső tekintetét rejti magában. Olyan gépezet részeként kattogni, ami olajozott, új Kánaánt ígér, ám a mögötte meghúzódó, halkan duruzsoló, figyelmeztető zajok a hangjegyek sűrűjébe vegyülve ugyan, de borzongatva lehelik: csak saját felelősségre! Mondanivalóval bőségesen fűszerezve és hátunkon a szőrt borzolva hív az éjbe Morgan Lost, a kérdés csak az, meddig merünk elmerészkedni virtuális lépteinek nyomában tapodva, New Heliopolis égbenyúló épületei között.
Eddigi körülbelül hatszor fordult elő, hogy olvasóink kerestek fel minket, hogy ajáljanak nekünk valamit. Többek között felhívásunkra kaptunk megkeresést két magyar írótól, akiknek könyveiről már itt és itt írtunk egy kritikát. De szintén hasonló eset volt, amikor A fegyvertelen katona kapcsán megkeresett minket a Magyar Hetednapi Adventista Egyház főtitkára, Csizmadia Róbert, akivel egy interjú keretében beszélgettünk a film főszereplőjéről, Desmond Doss-ról. A múlt hónap elején egy újabb üzenetet kaptunk Fehér Balázstól, aki egy nem is olyan régen megjelent képregényt ajánlott a figyelmünkbe.
Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, főleg az Prime Video széria sikerei után, hogy manapság Garth Ennis nevét elsősorban a The Boys kapcsán szokás ismerni és hangoztatni. Azonban még ezt a képregény szériát megelőzendő egy másik, jószerével még a fent említett fűzött füzetkénél is őrültebb, kifordítottabb, de társadalomkritikus éllel már akkor is bőségesen megfűszerezett folyamot alkotott meg Steve Dillon grafikussal kiegészülve, az akkor még DC Vertigo néven futó imprint alá tagozódva. Ennek felütéséről kívánok ma kissé értekezni, és ha velem tartotok, együtt indulunk el Isten keresésére.
