A tavalyi Oscar-gálán a koreai Élősködők történelmet írt, miután első idegennyelvű filmként vehette át a legjobb filmnek járó szobrot az Akadémiától. Idén az (egyelőre) Oscar-jelölésig jutó Minari ugyan az amerikai filmgyártás terméke, de rendezője, Lee Isaac Chung és főszereplői is koreai származásúak.
Valószínűleg a Warner vezetése annak idején összegyűlt és látva, hogy a versenytársaik sorra halasztják el az összes jelentősebb filmjük bemutatóit, úgy döntöttek, hogy kihasználják az így keletkező piaci rést. Emellett a stúdió újonnan létrehozott saját streaming platformjára, az HBO MAX-re is kellett valamilyen tartalmat felmutatni, hogy a közönség számára vonzó legyen. Márpedig, aki minőségi látványfilmeket akar nézni, függetlenül attól, hogy végül tetszeni fog-e neki az adott film, annak jelenleg ezt csakis a Warner és az HBO Max képes nyújtani. A soron következő ilyen látványfilm pedig a Mortal Kombat.
Ha kortárs ifjúsági – vagy YA – fantasy könyvekről beszélünk, mindenkinek egyből az amerikai irodalom jut eszébe, angolos személy- és településnevekkel teletűzdelve. Még akkor is, mikor egy tényleg kitalált világgal nézünk szembe. Ennek fordított hátat Leigh Bardugo, amikor elég erőteljesen oroszos stílussal ajándékozta meg az olvasókat. Sokak számára ez először ijesztő vagy furcsa, és pont emiatt halogatják az olvasását – mint ahogy én is sokáig tettem. Mindenesetre elérte, hogy olvasatlanul is úgy nézzünk rá, mint egy újdonságra, ami kiemelkedik a tömegirodalomból.
A képregény rajongók a Sagára előszeretettel aggatják a Star Wars és a Rómeó és Júlia keveréke címkét, és nem állnak messze az igazságtól, azok akik így gondolják. Véleményem szerint maguk az alkotók – Brian Vaughan és Fiona Staples – is tudatosan nyúlnak a szerelmes történetekhez, hogy aztán a bevett kliséket kifordítsák. Erről tanúskodik a legújabb kötet is.
Tavaly novemberben megjelent az Assassin’s Creed legújabb epizódja Valhalla címmel, mely a már régóta áhított vikinges témát hozta el a a széria rajongóinak. Ki jobban, ki kevésbé örült ennek, de az biztos, hogy a legújabb játék megjelenése körüli hype az utóbbi hetekben magával rántotta a klasszikus témát és erősen megindultak a találgatások a következő epizód helyszínét illetően. Az elmúlt időszakban egy rakás pletyka kapott szárnyra, mi pedig úgy döntöttünk, hogy összeállítjuk a Kritizátor szerkesztőségének 2021-es kívánságlistáját. Kóstoljatok bele Ti is!
Elérkeztünk cikksorozatunk utolsó részéhez. Fiatalkorom animéi, melyeket a tévében láttam, nagyban hozzájárultak a műfajhoz való vonzalmamhoz. Mégis vártam ezt az utolsó felvonást, hiszen ebben a részben egy nem mindennapi animét hozok el Nektek. Ez a mű az első megtekintése óta számomra a legkedvesebb és melyet jobbára a hozzám hasonló korúak (90-es születésűek előnyben) ismerhetnek. És még köztük sem annyira populáris darabról van szó. Szóval puskát a vállra és induljunk a hófödte, zord japán hegyekbe, hogy levadásszuk a hatalmas ellenséget, aki fenyegeti otthonainkat! Jöjjön a Ginga Nagarebosi Gin, azaz az Ezüst Nyíl!
Vajon mire viheti a szervezetbűnözésben egy olyan férfiú, aki gyakori szorongással és pánikrohamokkal küzd? Ha pedig a folyamatos „munkahelyi nyomás” nem lenne elég, még a „szűk család” is állandó feszültségek forrása. Az HBO sikersorozata, a Maffiózók szokatlan terápiára hívja nézőjét a Cosa Nostra világába, ahol a sikert csupán egy pisztolygolyó választja el a bukástól.
Miért dolgozunk megállás nélkül évekig, aprópénzért? Mi tartja bennünk a lelket? Kiket hagytunk hátra és hogy élnek tovább bennünk? A nomádok földje nem tesz fel egyszerű kérdéseket és nem is igazán igyekszik megválaszolni azokat – sokkal inkább azt tűzi ki célül, hogy bepillantást engedjen az amerikai társadalom egyik meggyötört és keveset tárgyalt szeletébe, amivel alapvető emberi problémákra világít rá. Kemény, rideg, de egyszerre szívmelengető és érzelemteli alkotás ez – nem csoda, hogy felkeltette többek között az Akadémia figyelmét is. Több kategóriában való jelölésének hatására nézzük meg, hogyan és miért tudott rezonálni az emberekkel a Nomadland.
Az elmúlt év kapcsán – sőt, még a most is beletartozik ebbe – mindenkiben legalább egyszer felmerült az a bizonyos „Mi lett volna, ha…?” Nem csak magánügyben vagy a tegnap távlatában, hanem globálisan is. Természetesen ez nem újdonság. A történészek, filozófusok, mindenféle teóriagyártók, szakmai és amatőr elemzők naponta felteszik ezt a kérdést az élet számos vonatkozásában.
A 2019-ben megjelent Apex Legends az EA nagy dobása volt, amikor próbáltak betörni a free-to-play Battle Royal-ok piacára, és kár tagadni, jól sikerült. A játékot a Respawn Entertainment készítette, ugyan az a csapat, aki a SW JEDI: Fallen Ordert is jegyzi, valamint aki korábban elhozta nekünk a Titanfall szériát. A játék ugyan abban az univerzumban játszódik, mint az utóbbi.
