Az animáció médiumának legtöbb rajongója valószínűleg egyetért abban, hogy az utóbbi évek egyik meghatározó sorozata a Primal volt Genndy Tartakovsky-tól. Az ősember és a dinó valószínűtlen párosának kalandjai a nézők mellett a kritikusokat is lenyűgözték, így a díjeső sem maradhatott el. A második évad drámai lezárása után viszont felmerült a kérdés, hogy merre tovább? Mi újat lehet még kihozni ebből a prehisztorikus hőseposzból?
Legyünk őszinték: A tűz és jég dala franchise látott már szebb napokat is. Az olvasók már gyakorlatilag feladták a reményt, hogy George R. R. Martin valaha befejezi a hatodik kötetet, a Trónok harca a célegyenesben hasalt el, amivel lerombolt mindent, amit az előző hét évadban felépített, a Sárkányok háza pedig mintha elveszítette volna az irányt a második évaddal. Ilyen közegben nem véletlen, hogy sokan minimum szkepticizmussal viszonyul egy újabb spinoffhoz. A Hét Királyság lovagja alapjául szolgáló „Dunk és Egg” kisregények alapvetően más irányt képviselnek, kérdés, hogy mindez elég lesz-e a nézők érdeklődésének fenntartásához? Spoilermentes kritikánkból kiderül.
Szirmai Marcell, azaz Pogány Induló zenéjével még egyetemi éveim alatt találkoztam először, 2022 elején, akkor talán még egyszerűen csak Kistetű volt. Ezekben az években talált meg igazán a hazai hiphop: egy olyan időszakban, amikor a műfaj látványosan újraformálta önmagát, és egyre több fiatal hang jelent meg a színen. Engem azonban elsősorban az új hullám mozgatott meg. Soha nem alakult ki igazán közeli viszonyom az Akkezdet Phiai vagy Mikee Mykanic által képviselt, klasszikusabb rapkultúrával, sokkal inkább az OTL világa állt közel hozzám.
Éppen ezért különösen váratlan élmény volt, amikor ’22 szép tavaszán arra eszméltem, hogy egy füstös kollégiumi szobában ülünk, és bólogatunk a Zártosztály ütemeire. Egy olyan zenére, amelyről korábban azt gondoltam, hogy távol áll tőlem, miközben folyamatosan az járt a fejemben, hogy mekkora ereje van annak, amit ez a tizenhat éves szegedi kiscsávó csinál. Majd azon kaptam magam, hogy egy országot bolondít bele a műfajba ez a srác.
Kevés horrorregény mondhatja el magáról, hogy egyszerre vált generációk meghatározó olvasmányává és lett a popkultúra megkerülhetetlen része, márpedig Stephen King AZ című műve pontosan ilyen. A történet nem pusztán egy gyerekeket faló szörny miatt vált klasszikussá, hanem azért, mert a gyerekkori félelmeket, a felnövés traumáit és a közösségi hallgatás mérgező mechanizmusait egyetlen egy történetté gyúrta össze. Ennek a mitológiának az arca pedig maga Pennywise lett: a bohóc, aki nemcsak ijeszt, hanem kifordítja a biztonság illúzióját, és emlékeztet rá, hogy a valódi horror gyakran ott lakik, ahol nem akarunk tudomást venni róla.
James Gunn kezei alatt úgy tűnik, hogy a DC univerzum jövője biztonságban van. A Különc kommandó és a Superman után sem pihent meg a rendező, ugyanis John Cena főszereplésével visszatért a Békeharcos is, immár az új DCEU részeként. A második évad eseményei néhány hónappal a Superman vége után veszik fel a fonalat – ez azonban Christopher Smith-et cseppet sem zavarja. Úgy lép át a hálószobája gardróbjából nyíló portálon más dimenziókba, mintha ez is csak a reggeli rutinjához tartozna.
Shinichiro Watanabe hét év után ismét a rendezői székbe ült, hogy egy felettébb izgalmas és érdekes történetet mutathasson be a közönségnek. A Lazarus az utópisztikus világrend kényelmes légköréből egy csapásra világvége hangulatot varázsol. Felhangzik a „hetedik harsonaszó” és elindul hőseink versenyfutása az idővel.
Két évet kellett várni, míg az első után megérkezett a The Last of Us második évadja. A hét epizódból álló szezon pozitív pillanatai mellett számos negatívummal rendelkezik, mely elsősorban az alapműnek számító videojáték félreértelmezéséből és a félresikerült castingból ered. Pilot-kritikánk után most végre itt a teljes évadelemzés.
Jómagam azon játékosok sorait erősítem, akik a kezdetektől fogva nyomon követték a The Last of Us meglehetősen kacskaringós pályafutását. Az eredetileg 2013-ban még a Playstation 3 egyik legutolsó exkluzív játékaként megjelent túlélő-horrorként is aposztrofálható Naughty Dog kaland rövid idő leforgása alatt a stúdió egyik talán legfontosabb IP-jévé nőtte ki magát és tetemes rajongó tábort gyűjtött maga köré. Az érzelmileg maga alá gyűrő befejezés után aztán a fandomnak közel hat esztendőt kellett várnia a második epizódra, amely a Covid járvány kellős közepén legalább annyi sebet hagyott az emberek lelkén, mint amennyit a Part II eseményei azok sokszor valóban húsvérnek érződő szereplőin.
Az egészség mulandó dolog, az emberek pedig hajlandóak bármekkora árat megfizetni azért, hogy egészségesek maradjanak. Nem meglepő hát, hogy ez az egyik legjövedelmezőbb üzlet a világon, a gyógyszergyártók és a biztosítók felfoghatatlan mennyiségű pénzt keresnek ezzel. De mi lenne, ha létezne egy csodaszer, ami majdnem minden betegséget meg tudna gyógyítani, vagy akár a halálból is vissza tudná hozni azt, aki elfogyasztja? Hogyan hatna mindez a világunkra: egy tökéletes világot teremtene, vagy fenekestül forgatna fel minden létező rendszert? Az Adult Swim új animációs sorozata, amin a méltatlanul hamar elkaszált Scavengers Reign alkotói is dolgoztak, egy politikai thrillerbe oltott dramedy, ami már most az év egyik igazi meglepetése.
A koronavírus tombolása idején, mikor a sorozat írója és atyja, Mike White tető alá hozta a Fehér Lótusz első évadát mintegy étvágycsökkentőként a (sorozat)élményekben szűkös időszakra, aligha hihette volna, hogy a harmadik felvonás már a többször újrabrandelt Max egyik elsőszámú attrakciója lesz. Márpedig így történt, a nézőközönség megsokszorozódott, a jobbnál jobb A-kategóriás színészek pedig egymásnak adják a kilincset, hogy fellendítsék vagy új életet leheljenek a karrierjükbe a világ frekventált, tengerparti turistaparadicsomaiban. Hawaii és Szicília után ezúttal a luxus szállodalánc thaiföldi wellness hotelje a fő helyszíne annak, hogy alámerüljünk a nyugati elit lelki tipródásaiban.
