Két évet kellett várni, míg az első után megérkezett a The Last of Us második évadja. A hét epizódból álló szezon pozitív pillanatai mellett számos negatívummal rendelkezik, mely elsősorban az alapműnek számító videojáték félreértelmezéséből és a félresikerült castingból ered. Pilot-kritikánk után most végre itt a teljes évadelemzés.
Jómagam azon játékosok sorait erősítem, akik a kezdetektől fogva nyomon követték a The Last of Us meglehetősen kacskaringós pályafutását. Az eredetileg 2013-ban még a Playstation 3 egyik legutolsó exkluzív játékaként megjelent túlélő-horrorként is aposztrofálható Naughty Dog kaland rövid idő leforgása alatt a stúdió egyik talán legfontosabb IP-jévé nőtte ki magát és tetemes rajongó tábort gyűjtött maga köré. Az érzelmileg maga alá gyűrő befejezés után aztán a fandomnak közel hat esztendőt kellett várnia a második epizódra, amely a Covid járvány kellős közepén legalább annyi sebet hagyott az emberek lelkén, mint amennyit a Part II eseményei azok sokszor valóban húsvérnek érződő szereplőin.
Az egészség mulandó dolog, az emberek pedig hajlandóak bármekkora árat megfizetni azért, hogy egészségesek maradjanak. Nem meglepő hát, hogy ez az egyik legjövedelmezőbb üzlet a világon, a gyógyszergyártók és a biztosítók felfoghatatlan mennyiségű pénzt keresnek ezzel. De mi lenne, ha létezne egy csodaszer, ami majdnem minden betegséget meg tudna gyógyítani, vagy akár a halálból is vissza tudná hozni azt, aki elfogyasztja? Hogyan hatna mindez a világunkra: egy tökéletes világot teremtene, vagy fenekestül forgatna fel minden létező rendszert? Az Adult Swim új animációs sorozata, amin a méltatlanul hamar elkaszált Scavengers Reign alkotói is dolgoztak, egy politikai thrillerbe oltott dramedy, ami már most az év egyik igazi meglepetése.
A koronavírus tombolása idején, mikor a sorozat írója és atyja, Mike White tető alá hozta a Fehér Lótusz első évadát mintegy étvágycsökkentőként a (sorozat)élményekben szűkös időszakra, aligha hihette volna, hogy a harmadik felvonás már a többször újrabrandelt Max egyik elsőszámú attrakciója lesz. Márpedig így történt, a nézőközönség megsokszorozódott, a jobbnál jobb A-kategóriás színészek pedig egymásnak adják a kilincset, hogy fellendítsék vagy új életet leheljenek a karrierjükbe a világ frekventált, tengerparti turistaparadicsomaiban. Hawaii és Szicília után ezúttal a luxus szállodalánc thaiföldi wellness hotelje a fő helyszíne annak, hogy alámerüljünk a nyugati elit lelki tipródásaiban.
James Gunn nevét ma már szinte senkinek sem kell bemutatni, aki nagy utat járt be az elmúlt közel másfél évtized alatt. Karrierútja nagyon hasonlít a klasszikus szuperhős történetekéhez, hiszen van benne dicsőséges felemelkedés (A galaxis őrzői 1-2) hatalmas bukás mikor épp menesztették a Disneytől, és persze főnix módjára való feltámadás, amit már a The Sucide Squad, Peacemaker – Békeharcos és persze A galaxis őrzői harmadik felvonása szentháromsága takar. A rendezőre tehát nem lehet azt mondani, hogy valaha is tétlenkedett volna, aki most Peter Safrannel karöltve a DC Studios vezetőjeként élete talán legnagyobb kihívásával néz szembe.
Vajon képesek lehetünk úgy leélni egy családos és biztos háttérrel rendelkező életet, hogy közben egy sötét titok nyomja a szívünk? Tudva ezt úgy, hogy egy embertársunk szabadsága múlott azon, őszinték voltunk-e a kérdéses pillanatban? Clint Eastwood új filmje fontos morális kérdésekben szorongatja meg a nézőjét, lassú keringőt járva a pattanásig feszült idegeinken.
Merész húzás volt a Warner Bros. Discovery részéről, hogy nem sokkal az első Dűne film kirobbanó sikere után, az akkor kötelezőnek mondható folytatás berendelése mellett máris univerzum építésre adták a fejüket, hiszen a Frank Herbert által megteremtett Dűne világa bőven tartogat még olyan elmesélésre történeteket, amelyek a nagy vászonra vagy épp a televíziók képernyőjére egyaránt érdemesek.
(tovább…)A Pingvin fantasztikusan sikerült pilot epizódja után erős volt a gyanúm, hogy Matt Reeves-ék itt még csak itt még csak apró ízelítőt adtak nekünk az általuk megálmodott lassan önmagát felemésztő Gothamből, ahol a bűnözés sohasem egy választott életút volt, hanem sokkal inkább az egyetlen lehetséges kiút egy jobb életre. A korrupció és a szervezett bűnözés mocskától bűzlő metropoliszban a többség csak a túlélésért küzd, azonban vannak, akik ennél többre vágynak, mert úgy hiszik, az ő helyük valahol máshol van, mint ahová a sors elrendelte őket.
Junji Ito neve ismerősen csenghet a horrorrajongóknak: a mangaka bizarr és hátborzongató képregényei már az 1980-as évek óta szórakoztatják a közönséget. Ám a szerző életművén mintha átok ülne, legalábbis ami az adaptációkat illeti: eddig még senkinek sem sikerült olyan élőszereplős vagy animációs feldolgozást készíteni Ito műveiből, ami méltó lenne az alapanyaghoz. De amikor 2019-ben bejelentette az Adult Swim, hogy minisorozatot készít a szerző leghíresebb mangája, az Uzumaki alapján, és mindezt megspékelték egy rendkívül hangulatos teaserrel, érthető módon felcsillant a remény a rajongókban, hogy végre megtörhet az átok.
Matt Reeves nagy fába vágta a fejszéjét mikor két esztendővel korábban útjára indította az általa újra gondolt, még a korábbi Christopher Nolan változatánál is földhözragadtabb, nem mellesleg pedig jóval nyersebb ifjú denevérembert. A The Batman anyagi és kritikai fogadtatása után nem volt kérdés, hogy Reeves nagyon rátapintott valamire, ugyanis a stúdiónál tárt karokkal fogadták azt az ötletet, hogy az író / rendező egy teljes filmes univerzumot húzzon fel a film köré. Ötletekből nem volt hiány, hiszen az elmúlt években több potenciális, ám végül el nem készült spin-off sorozat a levesben végezte, ám ugye az ötlet nem vész el csak átalakul. Reeves legalábbis több interjújában is így jellemezte azt a folyamatot, ami végül a Colin Farrell Pingvinjére koncentráló klasszikus maffia történeteket megidéző sorozathoz vezetett.
