Geralt és Vesemir egy hatalmas fenyő tövében ültek miközben a fagyos északi levegő átjárta minden csontjukat. Az éjszaka csendesnek volt mondható, legalábbis ahhoz képest, amelyet az elmúlt néhány napban tapasztalhattak.
-Mit gondolsz, megint megpróbálja?-kérdezte Vesemir egykori tanítványa hátának vetve a sajátját ültében, mialatt éppen átkötötte az egyik sebet, amit korábban szerzett be.
-Hmm…tudod, hogy mindig megpróbálják. Újra és újra. De azt hiszem nem azért fogadtak fel kettőt közülünk, hogy ne álljuk a sarat addig, amíg végleg le nem számoltunk vele. Ha megint idejön, legalább nem kell hajszolnunk-dörmögte a külső szemlélő számára idejekorán megőszültnek tűnő Geralt.
A fák susogni és recsegni kezdtek, majd Vesemir fejét felkapva szimatolt a levegőbe. Borostyán színben játszó kígyószemei összeszűkültek, amint a sötétségbe bámult. Ezúttal egy csillag sem díszítette az égboltot. A lény azonban látott a szurokfeketeségben és szerencsétlenségére a rá vadászók is.
-Itt van. Érzed ugye? Maradt még elegendő elixíred?-susogta Vesemir, közben pedig egy kis, levelekkel elfedett, vaspántos ládikából három üvegcsét kotort elő. Egymás után hajtotta fel tartalmukat, aztán kardját kézbe véve talpra kecmergett.
-Ne miattam aggódj. Ha az én oldalamról támad esélyed sem lesz lesújtani rá-mondta Geralt kifejezéstelen arccal mialatt maga is felkelt pengéjét szorítva. 
-Meglátjuk fiam. Meglátjuk-mondta félmosolyra kanyarítva ajkát Vesemir, több szóra ellenben nem maradt idő, hangos szárnysuhogás és leszakadó ágak robaja tudatta velük, a farkas órájának beálltáig minden kétséget kizáróan eldől a napok óta tartó küzdelem.