A Kolibri szalamandra Jeff VanderMeer 2021-ben megjelent regénye, ami Magyarországon egészen frissen, néhány hete jelent meg az Agave szárnyai alatt. VanderMeer a modern spekulatív irodalom nagy alakja, aktívan ír, tanít és szerkeszt. Jóval több műve van, mint amit magyar fordításban olvashatunk, amit személy szerint nagyon sajnálok. Bízom benne, hogy a Kolibri szalamandra utat talál a hazai spekulatív olvasótábor szíve felé és újabb könyvek jöhetnek hamarosan az írótól.
Amikor október 1-je szürke, esős reggelén nekiindultam, hogy részt vegyek a HungaroCon idei etapján, az előzetes információk alapján élményekben gazdag napra számítottam. Ám az igazság az, hogy az előadások minősége előzetes várakozásimat is jócskán felülmúlta. Sok érdekességet találhatott az aktuális felhozatalban, aki eljött az eseményre. Ugyan minden prezentációt nem láttam, de amelyeket volt szerencsém megtekinteni, azokon az élményfaktor maximálisra emelkedett. Külön öröm, hogy a szuper kedves díszvendégnek, aki történetesen a legendás Ian Watson volt, feltehettem néhány kérdést, asztala mellett ülve. Ne szaporítsuk azonban tovább a szót, lássuk a részleteket!
A legújabb Kritikus Töriben tovább folytatjuk a történelmi jellegű alkotások – filmek, sorozatok, videójátékok – hitelességének bemutatását. Tényleg léteztek falfirkák az ókori Rómában? Miként harcoltak a legionáriusok a barbárok ellen? Méltó ellenfélre találtak a japán szamurájok a mongol hódítók képében? Tényleg felhúzták a skót harcosok a szoknyájukat az angolok előtt? És vajon mit ér Matt Damon félsisakrostélya egy igazi lovagi tornán? Ahogy a régi korok vitézei, úgy mi sem futamodunk meg a kérdések elől. A Kritizátor töritudorai válaszolnak! Az adás YouTube és Spotify linkjét a tovább után megtaláljátok.
Van valami ami már egy ideje motoszkál bennem, de ezidáig ódzkodtam attól, hogy belevágjak. Hiszen amiről írni tervezek az egy kissé megosztó téma, ráadásul sokan igazán könnyedén magukra is tudják venni. Éppen ezért előre szólok, hogy a szokásostól nagyon eltérő és szókimondó, sokak véleményével nem egyező, sőt akár abba bele is taposó, erősen szubjektív véleménycikket vetek most a képernyőkre. Na vágjunk bele!
Még most is élénken emlékszem arra, amikor egy hideg januári napon elosztottuk egymás között, hogy ki miről fog írni. Amikor említettem, hogy mennyire szépnek tartom Ana de Armast, megtudtam hogy idén jön egy film, aminek ő lesz a főszereplője. Így a Blonde egyszerre hozzám került. Az előzetest látva egy roppant érdekes filmre számtottam, azonban pár napja megtudtam, hogy a sokak által Marilyn Monroe-ként ismert Norma Jeane életének eléggé nyomasztó, valódi oldalát láthatjuk majd.
Ki hitte volna, hogy az utóbbi évek egyik legjobb animációs sorozata egy ősember és egy T-Rex furcsa párosáról fog szólni? Pedig ha valaki, akkor Genndy Tartakovsky (Dexter laboratóriuma, Szamuráj Jack) képes rá, hogy egy ilyen történetből kihozza a maximumot. A Primal jött, látott és győzött, minden fontosabb díjat besöpörve, amit egy animációs sorozat megkaphat, a közönség rajongásáról nem is beszélve. Az első évad cliffhangerrel végződő utolsó epizódja után egy pillanatig sem volt kérdéses a folytatás. De vajon megmaradt-e a lendület, vagy a második évadra elfáradt a kőkorszaki kaland?
Michael J. Sullivan számomra az idei év nagy felfedezése volt. Persze lépten-nyomon találkoztam a nevével, legtöbbször szinte az egekig magasztaló kritikák formájában, amiket olvasva azt hittem, ez a fickó és a fiktív világa túl szép, hogy igaz legyen. Elvégre melyik az a heroikus fantasy regényfolyam, amelyik még a 10. kötetnél is ugyanolyan hatással van a nagyérdeműre, mint a kezdetekkor? Akad, hanem azért nem túl gyakran. Ehhez vegyük még hozzá azt is, hogy azok az olvasók, akik tucatjával fogyasztják a hasonló alkotásokat, ritkábban botlanak bele olyasmibe, ami tényleg képes az újdonság varázsával hatni, vagy bármilyen módon kiemelkedni a többi olvasmányélmény közül. Szóval mondhatjuk, hogy kissé szkeptikus voltam, mikor belevágtam a sorozatba, aztán azon kaptam magam, hogy végeztem mint a tíz kötettel, és hazudnék, ha azt mondanám, nem olvasnám tovább.
A fejlődés lehetőségének a joga alapvetően mindenkit megillet. Az már persze más kérdés, hogy végül ki és hogy mihez is kezd ezzel a lehetőséggel. Különösen igaz ez az alkotói munkásságokra, ugyanis az egyes alkotók bizonyos munkái olykor azért hagynak némi kivetnivalót maguk után. Valami hasonló a helyzet Tarja Kauppinen – A nép igazsága című alkotásával is, ami bár kétségkívül egy érdekes és egyedi alkotás, ugyanakkor helyenként azért hagyott némi kivetnivalót maga után. Azonban most megérkezett a kvázi folytatásnak számító A rendszer ellensége című alkotás.
Ha valakit januárban megkérdeznek, hogy melyik Star Wars-szériát várja leginkább idén, valószínűleg habozás nélkül vágja rá, hogy Obi-Wan Kenobi önálló kalandját. Mégis, hogy állná ki a versenyt a Cassian Andor nevére vett sorozat a legendás, 1977-es Csillagok háborújában feltűnő öreg Jedi-mesterrel, aki a megosztó előzménytrilógiának is az abszolút fénypontja volt? Nem is beszélve arról, hogy Obi-Wan mellett a galaxis első számú rosszfiúja, Darth Vader is tiszteletét tette. Velük áll szemben a nézők és kritikusok által is magasztalt, de mára halványuló emlékű, 2016-os Zsivány Egyes egyik mellékszereplője, akivel kapcsolatban senki sem értette, mivel érdemelte ki, hogy egy saját szériát kapjon.
Ha George R.R. Martin, akkor Trónok Harca. Legalábbis az emberek többsége kapásból ezt vágná rá. Főleg most, hogy egyre jobban benne vagyunk a sorozat előzményében, a Sárkányok Házában. De valóban ennyi lenne a szerző? Megnézzük, hogyan kötött ki a sorozatoknál, és mi van még mögötte.
