Sara A. Mueller debütáló regényét nevezhetjük nagyon sok mindennek, de szokványosnak éppenséggel nem. Már a megjelenése előtt felkeltette az érdeklődésem, (ebben mondjuk nem kis szerepe volt a mutatós borítónak is), rögtön le is csaptam rá. Mueller neve számomra eddig ismeretlen volt, a szerző a spekulatív fikció területén alkot, a The Bone Orchard az első megjelent regénye, de merem remélni, hogy messze nem az utolsó.
Különválás: főnév. Annak az eljárásnak a megnevezése, ami során az alanynak saját felelősségének tudatában, egy agyba ültetett chip segítségével lényegében ketté választják az emlékeit. Ennek során két külön személyként kell kezelni, egy kintiként aki eddig is volt, és egy bentiként aki a Lumonnál dolgozik. A dolog érdekessége, hogy az eljárás következtében bár egy emberről beszélünk, azok mégsem tudnak semmit a másikról. Felesleges őket arra kérni, hogy meséljenek a kintijükről vagy mondják el mit dolgoznak, erre ők ugyanis képtelenek.
A 2010-es évek második fele nem csak Hollywood-ban, de a játékiparban is a rebootok és folytatások időszakává vált, mely tendencia természetesen a mai napig tart. 2016-ban beállt a sorba a dán IO Interactive is és egy méltán népszerű, nagy múltú sorozatot, a tetovált tarkójú bérgyilkos, a 47-es ügynök kalandjait feldolgozó Hitmant élesztette újjá a négy évvel korábban, vegyes fogadtatásban részesülő, eredeti sztoriszálat lezáró Absolution után. Hogy ennek mennyi értelme volt, az a cikk végére számotokra is ki fog derülni – már amennyiben még nem ismeritek a játékot.
A hét elején startolt az új Batman, az HBO Max műsorán. Mi pedig ez alkalomból megnéztük, hogy érdemes-e elolvasni a film előzményregényét. Ad akkora élményt, mint a film? Levisz minket mégjobban a sötét lovag lelkébe, vagy csak egy olcsó reklám? Egy olyan erős mitológiával rendelkező karakternek, mint a Batman ildomos egy ütős, új alapokra helyezett univerzumot adni. Matt Reeves alkotása előtti időszak pedig okot adhat egy ütős regény összehozásához.
A párhuzamos univerzumok létezése nem újkeletű koncepció a szórakoztató iparban. Míg a fantasy és science fiction irodalom, valamint a képregények már régóta kiaknázzák az ebben rejlő lehetőségeket, addig a filmek és sorozatok világában csak az elmúlt években kezdett igazán elterjedtté válni a multiverzum használata. Talán pont ez lehet az oka annak, hogy eddig viszonylag kevés mozgóképes alkotás tudott kreatívan hozzányúlni a témához. Erre jön az A24 stúdió, továbbá Daniel Kwan és Daniel Scheinert rendezők, hogy ránk rúgják az ajtót, majd kijelentsék, hogy még nem láttunk semmit.
Azt hiszem többek nevében beszélhetek, amikor azt mondom hogy a négy évvel ezelőtti rész, a Grindelwald bűntettei nem nyerte el maradék nélkül a Harry Potter rajongók szívét. A sehova se tartó történet sajnos egy felejthető filmet eredményezett, szemben a legelső legendás állatokkal, amire nosztalgikus hangulatban ültünk be. Innen szép nyerni, a kérdés az, hogy vajon J. K. Rowling ezúttal milyen forgatókönyvet hozott össze. Az mindenképp ígéretesnek tűnt, hogy az összes Harry Potter film forgatókönyvéért felelős Steve Kloves is társult az írónőhöz.
Gyakran ismétlődő jelenség a különböző alkotásoknál a hányattatott sorsú kisember motívuma, aki vagy egy általa előidézett vagy egy éppenséggel rajta kívül álló okból valamilyen szorult élethelyzetbe kerül és emiatt valami erkölcsileg megkérdőjelezhető dolgot kényszerül csinálni. Természetesen ennek az a célja, hogy a közönség minél jobban azonosulni tudjon az adott karakterrel vagy helyzettel és igazság szerint, hogyha megfelelően kidolgozzák az egészet, akkor az egy kellően erős drámai szállal tudja felruházni az adott alkotást. Ugyanakkor az sem számít ritkának, hogy bizonyos alkotók ezzel a módszerrel kívánják elfedni az egyes alkotásaik hibáit a közönség elől. Persze olykor nem könnyű megállapítani, hogy mi tesz jót vagy rosszat egy adott alkotásnak. Így van ez a Rohammentő esetében is.
Azok a régi szép idők. Halljuk sokszor szüleinktől és nagyszüleinktől. Mi már csak felmenőink meséiből tudhatjuk, miként éltek ők régen, milyen társadalmi és gazdasági viszonyok között kellett felnőniük. Habár a világ életét mára már 90%-ban a digitalizáció határozza meg, mindig nosztalgikus hangulat lesz úrrá rajtunk, ha látunk egy régi háztartási eszközt, játékot vagy épp egy bakelit lejátszót. Richard Linklater filmje maradéktalanul biztosítja számunkra ezt az érzést, másfél órán keresztül.
Sok olyan dolog van, amivel a filmek felett ítéletet mondó felszínesebb kritikusokat könnyű elvarázsolni. Ilyen például a fekete-fehér képi világ, az életrajzi ihletésű felnövéstörténet és az aranyos gyerekszereplő is. Kenneth Branagh eddigi legszemélyesebb filmjében, a Belfastban ez mind megtalálható, de tényleg igazán jó lesz ettől a film?
A szivarfüst, a szó minden értelmében mocskos brit utcák, elegáns szövetkabátok és a finom Ír whiskey korában, egy családi bookmaker iroda, mindent lefedő hálózattá fejlődte ki magát a szemünk láttára.
(tovább…)
