Minden sorozatnak megvan a maga bája. Még ha olykor vannak bizonyos hiányosságai és hibái is. Ilyen alkotás a Witcher is, amit előbb Andrzej Sapkowski, majd a CD Project Red, végül pedig a Netflix ismertetett meg a közönséggel, változó eredményességgel. Mivel nem régiben a Netflixen megjelent a Witcher sorozat második évada, így a Kritizátor szerkesztőségének néhány tagja egy átfogóbb kibeszélőt tartott mind magáról a sorozatról, mind pedig a Witcher világáról. Könyvestül, videojátékostul, képregényestül. Valamint még sok más egyéb érdekes dologról is szó esik majd.
(tovább…)Hadd kezdjem azzal, annak ellenére, hogy megannyi, DC égisze alól kikerült karaktert, képregényt és élőszereplős adaptációt szívemből szeretek, a Peacemaker esetében voltak fenntartásaim. Ugyan az írói és az epizódok többségében a rendezői székben egyaránt azt a bizonyos James Gunn-t tisztelhetjük, aki már jó néhány alkalommal bizonyította, van érzéke a rajzolt panelek nagy vászonra való átültetéséhez, sőt azoknak továbbgondolásához is, valamint megkaptuk a rá osztott szerepéért igencsak lelkesedő pankrátort és színészt John Cenát, mégsem éreztem, hogy ez a karaktert önálló sorozatért kiáltana. Aztán megláttam a trailert, amely alatt a Wig Wam zenekar glam nótája ordított és ismét hinni kezdtem. Amikor pedig az első rész intrója besüvített az agyamba megértettem, hogy a koncepció mégiscsak figyelmet követel magának és gyorsan rácáfolnak majd kétkedő gondolataimra.
Sokan kapták fel a fejüket, amikor kiderült, hogy az Amazon sorozatot készít Robert Jordan nagyszabású regényfolyamából. Többen már az első három rész után húzták a szájukat, hogy az adaptáció csak részben érinti az általuk kedvelt könyvek történetét. Számomra viszont az volt a fő kérdés, hogy képes lesz-e a széria arra, hogy megtartsa vagy akár meg is ugorja a szezon első epizódjainak színvonalát. Továbbá még az is megválaszolatlan kérdés volt, hogy vajon a Trónok harca után kapunk-e egy olyan fantasyt, ami képes betölteni a Martin által jegyzett történet után maradt űrt.
Mióta ez ember csak fel tudott nézni az éjszakai égboltra, mindig is a sötét űrbe és az ott látható fényes pontok közé vágyakozott, ám a XX. század derekáig ez csak álom volt és csupán a mesékben történhetett meg. Akkor azonban az amerikaiak és a szovjetek közti hidegháborús fegyverkezési verseny mellékvágányaként a két szuperhatalom céljául tűzte ki az bolygónkon kívüli terület meghódítását. Az Apple TV+ kínálatában érkező For All Mankind ezt a helyzetet dolgozza fel…na persze némi csavarral, hogy még izgalmasabb legyen, mint az eredeti sztori.
Senkinek sem ismeretlen az érzés, amikor a bűntudattól nem csak gombóc van a torkunkban, de még levegőt is alig kapunk. Aztán felkúszik a hátunkon valami, hogy a nyakunk köré tekeredjen, és még tovább folytogasson minket. Nem mindig lehet ennyire jól meghatározni, hogy mi is ez az érzés, de Zerocalcare megtette helyettünk. Ugyanis így olvasás után teljesen igazat kell adnom neki, ez olyan érzés, mintha csápok tekerednének ránk. Főleg mivel lehet egy másik ok is, ami miatt egy újabb ugyan olyan nő hozzánk. Aztán ez is végig kíséri az életünket a többi csáppal együtt.
Az általános közvélekedés szerint a sport csak jót tesz az embernek, főként a gyerekeknek. Egyfelől, mert fejleszt bizonyos biológiai funkciókat, mint például a tüdőkapacitás vagy az izomerő stb. Másfelől pedig javítja az olyan szociális és mentális készségeket, mint az önfegyelem, a csapatmunka vagy az úgynevezett kvázi küzdeni akarás. Ilyen téren egyébként speciel személyes élményeim is vannak, mivel annak idején meglehetősen aktívan sportoltam és amennyire a lehetőségeim engedik most is így teszek. Azt azonban kevesen tudják vagy legalábbis nem feltétlenül ismerik be, hogy a sportolásnak olykor lehetnek bizonyos negatív hatásai is. Ugyan ez egy meglehetősen összetett jelenség, de általában az szokott mögötte állni, hogy az adott illető nem a megfelelő módon és/vagy közegben csinálja azt az adott sporttevékenységet. Részben erről szólt a Karate kölyök című film, vagyis filmek. Illetve a folytatásának szánt Cobra Kai című sorozat, aminek 2021 végén jelent meg a negyedik évada a Netflixen.
2020-hoz képest a múlt év azért bőven tartogatott meglepetéseket. Bár az év elején még a mozik zárva voltak és a streaming dominált, azért tavasztól már kinyitottak a filmszínházak. Így végre természetes közegükben nézhettük meg a legújabb alkotásokat. Ugyanakkor a streaming sem pihent, mivel itt is temérdek szériát és csak itt debütáló filmet kaptunk, amik után mindenki elégedetten csettinthetett. Végre bemutattak több olyan alkotást, amik elég sokat csúsztak az eredetileg tervezett bemutatóhoz képest. Bár nem lábaltunk ki teljesen a járványból, de az átlagosan elmondható, hogy végre elindult egy fellendülés. Reméljük, hogy ez jövőre is megmarad és még több fejtörést okoz majd összeszedni a kedvenceinket. Addig is páran úgy döntöttünk, hogy összeszedjük, hogy mi miket szerettünk a múlt évben.
Harry Potter, a Kis Túlélő történetét aligha kell bárkinek is bemutatni – a Varázsvilág (Wizarding World) már több, mint huszonnégy esztendeje ejti rabul gyerekek (és szülők) szíveit, mégha nem is azzal az intenzitással, mint történt az a könyvek, majd a filmek megjelenésekor. Bármilyen hihetetlen is, 2022-t írunk, és már abban a korban élünk, mikor már a kétezres évekre is fátyolos tekintettel, nosztalgiával tekintünk vissza. Akik a bölcsek köve premierjekor még tíz, a Halál ereklyéinél húsz évesek voltak, azok immáron dolgozó felnőttként, talán szülőként idén léptek a harmincas éveikbe. Ami a tévének a Jóbarátok volt, az a mozinak a Harry Potter-széria. A Warner és a HBO jóvoltából egy éven belül utóbbi díszletei közé is újra elbarangolhattunk – mi, rajongók képernyőn keresztül, míg egykori kedvenceink hús-vér valójukban.
Az előző cikkem második felvonásában a Saints Row 2-vel fogunk foglalkozni. 2 évvel az előző rész, és fél évvel a GTA IV után debütált 2. felvonás hasonló alaptörténettel kezd. A helyszín ismét Stilwater és szintén egy bandaháborúba csöppenünk bele.
Farkas hold: Január első teliholdja. A legnagyobb fagy és sötétség idején ragyog a téli éjszaka egén. Nevét az észak-amerikai indián törzsek hiedelemvilága adta. Úgy tartják, amikor a Farkas hold ül a föld felett, olyankor legnagyobb az éhség és az ordasok vonítása ekkor volt a leghangosabb az egész évben. Ian McDonald Ordashold-jában a Hold felszínén uralkodó öt sárkány kiéhezett farkasként szaggatja szét az első kötetben megismert világot.
(tovább…)
