Tamsyn Muir Lezárt sír sorozata nem titkoltan SFF-rajongó szívem egyik éjsötét kis csücske. Először eredeti nyelven találkoztam a Gideon, a Kilencedikkel, még mielőtt szélesebb körben felkapott lett volna, és hát sokakhoz hasonlóan az én első reakcióm is valahol az „ez mi a f*** akar lenni?” háza táján helyezkedett el. Pár évvel és egy friss újraolvasással később is megdöbbentően sokszor merül fel bennem ez a kérdés, csak tartózkodó óvatosság helyett most már telhetetlen rajongással gondolok a könyvekre. Mielőtt kézbe vettem volna a Harrow, a Kilencediket, én kis naiv azt gondoltam, a Gideonnál elvetemültebb agymenést úgysem írhat senki, kár izgulni – aztán persze egyből kiderült, hogy ez a nő valószínűleg őrültebb, mint azt valaha is hittem.
Egy igazán jó sztori azután is hajlamos tanyát verni az olvasó gondolatai között, miután már rég visszatette a könyvet a polcra. Számomra a Gideon, a Kilencedik is ezek közé tartozott azután a bizonyos befejezés után, amivel Muir arcul ütött minket az utolsó oldalakon. Ilyenkor akaratlanul elkezd az ember teóriákat gyártani, hogy mégis hogy folytatódhat a történet egy ilyen fordulat után, mi fog történni a következő kötetben? Bármit is képzeltem előzőleg magam elé, be kell valljam, a közelében sem jártam annak, amit végül kaptam. Az ajánló innentől spoileres a Gideon, a Kilencedik cselekményére nézve.
