A decemberi, Rue-val foglalkozó Eufória-különkiadás után több, mint egy hónapot kellett várni arra, hogy viszontlássuk egy másik közönségkedvenc szereplőjét az HBO sikersorozatának, és újra kapjunk egy kicsit Sam Levinson víziójából (ha már a második évad még mindig kéreti magát a vírushelyzet miatt). Ami ezúttal nem is csak a sajátja.
Irvine Welsh ’93-as, kultikus regényét szinte mindenki megfilmesíthetetlennek bélyegezte. Undorítónak, konvenciósértőnek, brutálisnak és legfőképp töménynek ítélték az olvasók, egy olyan lázálomnak, amitől a fekete humor sem áll nagyon messze. A megjelenés után három évvel Danny Boyle (Gettómilliomos, 127 óra) forgatott belőle filmet, ami az évek alatt a kultfilmek Pantheonjának egyik legfontosabb oszlopává nőtte ki magát.
Talán a GTA:San Andreas-t senkinek sem kell bemutatni, a 2000-es évek egyik legikonikusabb játéka, és mindamellett, hogy korszakalkotó volt, még a mai napig is rengeteg aktív játékossal rendelkezik. Akkoriban a külső multiplayerek nagyon pörögtek, szinte az összes nagyobb címhez készült valamilyen többszemélyes verzió, és ha ezt alapból nem is tartalmazta a játék, akkor a modderek megcsinálták hozzá. Így volt ez a SA-val is, jelenleg kétféle multiplayer fut a mai napig, ezeket fogom boncolgatni. Fontos hozzátenni, hogy ezek nem önálló játékok, szükség van hozzá a játék eredeti verziójára, ugyanis annak motorját használja a kliens.
Több olyan film is van, amelyek fölött bár látszólag eljárt az idő mégis kortalan élményt nyújt a megtekintésük. Ilyen például az 1984-es A karatekölyök is. A filmnek számos emlékezetes pillanata van és több olyan eleme is, amely azóta a popkultúra részét kepezi, mint például a daru mozdulat vagy a filmben látott elég sajátos edzés módszer. Sőt, a Karatekölyök egyike azoknak a filmeknek, amit valamilyen szinten azok is ismernek, akik soha nem látták magát a filmet. Már ha egyáltalán van ilyen személy.
A mérnöki precizitáshoz hasonlóan kitalált Marvel Filmes Univerzum atyaúristene Kevin Feige sem így tervezte a negyedik fázis elindítását. A 2019-es Pókember: Idegenben óta ugyanis közel másfél évnyi kimaradást okozó covid-járvány bár Feige szerint csak szó-szó kavarta meg a következő évek terveit. Azért az semmiképpen sem elvitatható tény, miszerint a Marvel háza táján sem lesz már semmi ugyanolyan, mint azelőtt volt.
2014 tavaszán a Ubisoft igazán merészet vállalt egy teljesen új és friss cím, a Watch Dogs megjelentetésével. Pontosabban már jóval előtte mertek nagyot álmodni, hiszen 2009-ben álltak neki összerakni a játék alapjait, a 2012-es bejelentés után pedig igen komoly médiakampányba és hype-hergelésbe kezdtek. Ennek meg is lett az eredménye. Az emberek teljesen ráfüggtek, várták mint a messiást, aztán amikor a játék megjelent és enyhén szólva is nem pont úgy nézett ki, mint az E3 demókon, nem pont az volt a játékmenet, mint várták az emberek, akkor elindult a csihi-puhi, kb. mint most a Cyberpunk esetében. Éppen ezért a Watch Dog elég sok hideget is kapott. De vajon így, nyugodt fejjel, ennyi idő távlatából is akkora tragédia a játék? Olvassatok tovább és megtudhatjátok.
A Miles Morales végigvitele után (melyről véleményemet itt olvashatjátok) annyira pókhangulatba jöttem, hogy úgy döntöttem, ismét, immáron negyedik alkalommal is nekiesek a nagy testvérnek, a Sony 2018-as sztárjátékának, mely a keresztelőn a Marvel’s Spider-Man címet kapta. Pláne, hogy időközben kezeim közé kaparintottam egy Pro masinát. Igen nagy várakozás előzte meg és megakkora hype övezte. Nem hiába, ugyanis a rajongók már nagyon régóta vártak egy igazán ütős Pókember játékra. Na de megérte várni? A Sleeping Dogs-hoz hasonlóan itt is kicsit sántának érzem a kérdést, hiszen a Sony üdvöskéjét sokszor, sok helyütt méltattam már. Például a legjobb nyílt világú játékokról szóló cikkemben is. De csapjunk is bele a lecsóba, nézzük meg, milyen is a játék 2 év és egy spin-off távlatából.
Mindnyájan egyetérthetünk abban, hogy a magyar nyelv az egyik legválasztékosabb szóhasználattal rendelkező nyelv a világon. Operákat és eposzokat megszégyenítő gyönyörűséggel tudjuk kialakítani a mondatainkat, és mindemellett más nyelveket megszégyenítő módon tudunk szidalmazni, trágárkodni és káromkodni. E téren nyugati embertársainknak sem lehet panasza saját nyelvére. Az amerikai angol nyelv is bővelkedik ilyesfajta gyönyörűen megbotránkoztató szójátékokban. Az est házigazdája Nicolas Cage, aki bevezet minket A szitokszavak történetébe.
(tovább…)Mundruczó Kornél 2020-as kritikailag elismert filmje, a Pieces of a Woman nemrég vált elérhetővé a Netflix kínálatában. A sajtó Vanessa Kirby alakításának dícséretétől hangos, de szerencsére más lényeges pozitívumai is vannak a filmnek.
Vélhetően sokatok számára ismerős lehet az írásom apropóját adó kiadvány szójátékba burkolt megnevezése, ha máshonnan nem is, hát az azonos című, adaptációként készült mozifilmekből bizonyosan. A jogokat ugyanis már azelőtt megvásárolták, hogy a képregény első száma, eredeti formájában ténylegesen megjelent volna nyomtatásban. Ennek okán legyintve mondhatnátok, hogy jól ismeritek a sztorit, hiszen minden ott volt a vásznon, de ezzel igencsak távolra kerülnétek a tényleges tényektől. Cikkemben szeretnék többek között rámutatni a markáns tartalmi többletre, amely a papír alapú forma esetében fennáll. Továbbá veletek együtt egy habkönnyű elemzésbe bocsátkozni, némi kedvcsinálással egyetemben, amennyiben partnereim vagytok benne. Lássuk!
