Sabrina a tinédzser boszorkány, az Archie képregények cuki mellék karakteréből nőtte ki magát egészen odáig, hogy napjainkban véres és sötét sorozatban bizonyítsa igazát, mely most elérkezett a záró akkordjához. De valóban olyan cuki volt, és most valóban annyira véres? És milyen volt a záró évad?
Sabrina alakját senkinek sem kell bemutatni. Igaz, eredetileg képregény volt belőle, de az itthon nem került be a köztudatba. Ellenben a ’90-es években készült televíziós sorozat még ma is nosztalgikus érzéssel tölti el az akkori fiatalokat. Bár akkor én még elég kicsi voltam hozzá, de a számtalan ismétlésekkel már találkoztam. Azonban ennek már körülbelül 20 éve. Mivel az eltelt időben sokat változott az emberek ingerküszöbe, így ehhez a képregény készítői is igazodtak és előálltak egy sokkal horrorisztikusabb változattal. Ezt az új vonalat ragadta meg a Netflix, amiből Sabrina hátborzongató kalandjai címen jelentettek meg sorozatot. Később pedig regény formát is adtak az ismét egyre népszerűbb történetnek.
Meg szoktam várni, hogy a végére érjek, netalán ki is maxoljak egy játékot, mielőtt véleményt formálnék róla, de a napokat elvitte a munka, élet, Shadowlands és a Valhalla maxolása, a CP 2077 körül pedig felrobbant a világ, ami mellett nem lenne szép elmenni, illetve lehet nem lenne fair hetekkel későbbi tapasztalatról beszélni, amikor a felháborodások tárgya már eliminálva lenne. Ezért nézzük meg, mi van ezzel az egész felhajtással, milyen volt (számomra) megjelenéskor a játék!
A Pixar nem igazán tudta megtalálni a hangját az elmúlt 1-2 évben. A hihetetlen család 2 és a Toy Story 4 bár anyagilag sikeresek voltak, sokak szemében csak fantáziátlan folytatásoknak tűntek, az Előre! pedig bár érdekes és fontos témákról szólt, mégsem tudott mély nyomot hagyni. Mintha a „lámpás” stúdió kezdené elveszíteni a varázsát, és lassan, de biztosan beáll a sorba a többi animációs cég mellé. És akkor jött Pete Docter (Szörny Rt., Fel!, Agymanók), aki simán megrendezte nekünk 2020 egyik legjobb filmjét a Lelki ismeretek képében.
Érezted már magad úgy, hogy egy film megtekintése után mintha újjászülettél volna? Egy felemelő mozit követően akár a világgal is szembementél volna? Vagy egy nagy mélypont közepette egy film húzott ki téged a gödörből? Szubjektív és érzelmektől sem mentes cikk következik a mozgóképben rejlő erőről, mely életeket menthet és teremthet újjá kortól, nemtől, felekezettől függetlenül.
Ebben a cikkben annak próbáltam utána járni, hogy tényleg buknak-e a konzolgyártók az elkészített játékgépeken, vagy ez csak egy városi legenda? Miért drágábbak a játékok, mint PC-re gyártani és miért érik meg a különböző szolgáltatások? Sok konzol vs. PC kommentcsatát olvasni a neten, és az egyik leggyakoribb érv az, hogy ár-érték arányban sokkal jobban megéri egy konzol, mivel azonos áron sokkal nagyobb teljesítményt kapunk. Ez az érv magában meg is áll, de ha jobban szemügyre vesszük a dolgokat, akkor egyből kiderül, hogy mi áll ennek a hátterében.
A három évvel ezelőtt bemutatott Wonder Woman igazi korszakalkotó mérföldkőként vonult be a köztudatba, ugyanis a szuperhősfilmek műfaján belül olyat vitt véghez, amelyre egészen addig nem igazán láthattunk példát. Patty Jenkins rendezését a kritikusok és a nézők is egyaránt szerették, így nem is volt kérdés, hogy a folytatásnak előbb vagy utóbb el kell készülnie. Már csak azért is, mivel a DC a Wonder Woman képében végre tényleg olyan filmet rakott le az asztalra, melybe csak nagyon kevés helyen lehetett belekötni, ami a Batman Superman Ellen vagy az Öngyilkos Osztag méretes kritikai zakózásai után tényleg felért egy csodával.
Az attrakció fogalma
Mindannyian láthatunk már olyan filmes jelenetet, melyben a kép és a hangsáv mintha első látásra nem férne össze, hatásában azonban mégis valami újat és váratlant mutat a nézőnek. A következőkben ezt a furcsa jelenséget vesszük górcső alá.
Szomorú tény, hogy még a mai felvilágosult társadalmak is szenvednek attól a betegségtől, amit úgy hívunk, hogy kirekesztés és háttérbe szorítás. Az etnikumok háttérbe szorításáról van szó, amely jelenség egytől-egyig minden társadalmat fertőz, szinte már az idők kezdete óta. Hiába telik-múlik az idő, ez a ragály nem tűnik el soha. Ezek az intoleráns eszmék a legszembetűnőbben talán az Amerikában élő afroamerikai közösségeket érintették, és sajnos ebben az esetben nem beszélhetünk tisztán múlt időben, mert a 158 évvel előtti társadalmi berendezkedés hatásai még a mai napig érezhetőek. A Netflix gondozásában készült Ma Rainey: A blues nagyasszonya című film visszarepít minket majdnem 100 évvel korábbra, hogy bemutassa, miként próbál ez a közösség menedéket találni a zenében és érvényesülni ebben a hatalmas és zord társadalomban.
(tovább…)Nagyon sokan gondolják Tim Burton filmjének, de az ápolatlan, fekete hajú különcnek csupán az ötletét adaptálták egy olyan stop-motion technikával előadott történetté, amelyben zombik, boszorkányok, vérfarkasok, csontvázak és egyéb rémséges lények találkoznak a Mikulással, de leginkább a karácsonyi szokásokkal. Ebből adódóan hetven percben elevenedik meg előttünk az egyik legegyedibb megközelítés, ami ennek az ünnepnek a mitológiájával foglalkozik. Ez a Karácsonyi lidércnyomás, eredeti címén The Nightmare Before Christmas.
