Az Apple TV+ egyik nagy dobása a Ted Lasso. De mi lehet jó egy sorozatban, ami a fociról szól? És tényleg csak ennyi lenne az egészben? Kérdés, hogy egy reklámban szereplő alapfelállásra épített történetből mit lehet kihozni, és az is, hogy mindez elég-e egy jó szitkomhoz.
Az újvonalas Wolfensteinek (The New order és The New Colossus) végigjátszása után úgy döntöttem, hogy beleugrok egy még komorabb, még disztópikusabb világba. Mégpedig a Bethesda posztapokaliptikus, nukleáris háborúból felocsúdni próbáló, de nem bíró Amerikájába utaztam el, ezúttal Boston és környékére, a legutóbbi teljes értékű epizód, a Fallout 4 keretein belül. A 2015-ben megjelent negyedik részt a játékosok már úgy várták, mint a Messiást, hiszen miután a marylandi cég megkaparintotta magának a széria jogait, csodát tett az eleve népszerű játékkal a Falllout 3 és New Vegas részekkel (bár ez utóbbit csak kiadták és az Obsidian keze munkáját dícséri). Éppen ezért igen magasra pakolta azt a megugrandó lécet saját maga elé is a Bethesda a korábbi részekkel. És akkor még nem is említettük a tesószériát, az RPG-etalonnak számító The Elder Scrolls-t. Na de a legfontosabb kérdés: Sikerült-e teljesíteniük a nukleáris Massachusetts meséjével? Vágjunk bele.
Ezekben a pándémiás időkben nem hiányzott más, mint egy újabb járványos alkotás, ezúttal francia barátainktól. A Netflix a La Révolution képében elhozza nekünk a forradalom szelét, miközben jócskán átértelmezi a XVIII. században divatos kékvérűség fogalmát.
Meddig mehet el egy öntudatos állampolgár az állam politikája ellen való tiltakozásban? Hol végződik a jogos ellenállás, és hol kezdődik az államellenes tevékenység? Mennyire érdemes, és mennyire erkölcsös radikális módszerekhez nyúlnia egy mozgalom vezetőjének ahhoz, hogy saját ügyét előre mozdítsa? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket vet fel Aaron Sorkin új filmje, a The Trial of the Chicago 7.
Ridley Scott újra visszatér egy ambiciózus, sötét és kifacsart Sci-fi sorozattal, ami szándékait tekintve minden bizonnyal egyenesen a klasszikusok közé akarna bevonulni. A farkas gyermekei azonban végérvényben nem más, mint egy fáradt, pszeudo-mély próbálkozás Scott részéről, hogy ma is releváns maradhasson, miközben alig képes bármit hozzátenni az alapjáraton agyonhasznált koncepciójához. A farkas gyermekei nem esik szét a szemünk előtt; jóval inkább hosszan, több liter fehér android-vér kicsöppenése után kecsesen a földre roskad. De azért vagyunk ma itt, hogy megnézhessük, hogyan is jutott el egy alapból ígéretesnek tűnő sorozat idáig.
Liam Neeson igen sok filmet tudhat magáénak és bár tehetséges színész és a megformált karakterei is hellyel-közzel passzolnak hozzá, az utóbbi filmjei közül akadnak olyanok, amelyek nem mondhatóak túlzottan „faltörő” alkotásoknak. Ha a neve feltűnik egy akciófilm főszerepeként, akkor sokaknak rögtön a családcentrikus, komoly harcászati múlttal rendelkező alak ugrik be egyből, aki családja védelmében bármire képes, csak hogy a fenyegetést elhárítsa, nem retten vissza a brutális erőszaktól sem. Az, hogy ez jó-e vagy sem, azt mindenki döntse el magában, azonban az idén megjelent Becsületes tolvaj című film is csak jobban belenyomja a színészt ebbe a skatulyába.
A koronavírus miatt rengeteg film -és sorozatpremiert halasztottak el, amely alól sajnálatos módon a Fargo sem volt kivétel. A vágás befejezetlenségére hivatkozva az áprilisi bemutatót bizonytalan időre elcsúsztatták és sokáig úgy tűnt, hogy idén nem lesz bemutatva az FX mesterművének a negyedik felvonása. A rajongók legnagyobb örömére azonban szeptember végén, egy duplaepizód formájában köszönthettük újra Noah Hawley-t és csapatát. Lássuk, megérte-e a várakozás. A cikk spoileres!
Mi, akik halmazként ‘gamer’ névvel vagyunk illetve, játszhatunk egy csomó okból. Vannak köztünk néhányan akik versenyszerűen, emgélhetésként űzik. Vannak megrögzött játékosok, akiknek a videojátékok a mindenei és igazo fantikuok. De többségünk talán „pusztán” relaxációs céllal, vagy csak időközönként nyúl a kontroller/egér után. Akárhogyan is legyen, elsősorban azért játszunk, mert élvezzük ezen médium nyújtotta lehetőségeket, mert szórakoztat és mert kikapcsol minket. Azért szép a szórakoztatóiparnak ezen ága, mert bárki, sőt mindenki meg tudja találni a kedvére való produktumot. Legyen ez egy immerzív RPG, egy sztorivezérelt akció-kalandjáték, egy brutál látványos és pörgős lövölde, egy lassú és gondolkodós point&click, egy hátborzongató horror, szélsebesen száguldozós autóverseny, vagy akár csak egy egyszerű sportjáték (bár valljuk be, csak FIFA-val játszani még nem igazi gamerség), a lehetőségeink tárháza végtelen. Mi pedig pontosan ezen sokszínűség miatt szeretjük a videojátékokat. De vannak emberek, akik nem olyanok, mint mi. Na, ebben a cikkben róluk lesz szó.
Létezik két, rendszeresen visszatérő ötlet a filmes világban. Az egyik, hogy különböző jeles napok közeledtével az emberek ünnepi hangulatát próbálják tematikus filmekkel kiszolgálni; a másik pedig, hogy több ismert arcot gyűjtenek össze egy épphogy elfogadható színvonalú vígjátékhoz abban reménykedve, hogy majd a nevek önmagukban eladják a végterméket. A Netflix is ezzel a szándékkal tette közzé a napokban új filmjét, az Adam Sandler főszereplésével készült Hubie Halloween-t.
A koronavírus-járvány okozta légüres térben az idei év legjobban várt blockbusterei (Fekete Özvegy, Dűne, Nincs idő meghalni) egymás után költöztek el a következő esztendőre, sajdítva mozizók millióinak szívét. Egy pozitívuma azonban mégis van ennek az ingerszegény ciklusnak, hogy olyan kisebb költségvetésű filmeknek jut nagyobb figyelem, amik hétköznapi körülmények között nem feltétlenül élveznek prioritást az átlag mozinézők körében, a Van Gogh az örökkévalóság kapujában pedig pont egy ilyen film.
