A Kritikus Töri jubileumi tizedik adásában ez alkalommal a régmúlt időkről szóló hazai alkotásokat vizsgáljuk meg, szakértő vendégünk, Dr. Tóth Dominik hadtörténész segítségével. Franco Neroval együtt érkezünk meg a Kárpát-medencébe a Honfoglalásban, majd rockzenei kísérettel koronázzuk meg első királyunkat az István, a királyban. Ezután megélezzük lovagkirályunk, Szent László bárdját a Sacra Coronában, végül pedig odapörkölünk a töröknek a Hunyadiban.
A 3D animációs filmek piacát egyértelműen a Disney-Pixar uralja. Nehéz egy ilyen műfajt meglovagolni, tudván, hogy csak másodikak lehetünk a sorban. Nem árt néha, ha felbukkan egy-egy kihívó. A Netflix új animációs filmjével a Sony Pictures Animation és a Columbia Pictures is be akarja bizonyítani, hogy ők is értenek műfajhoz. De eléri vajon A K-pop démonvadászok a kívánt eredményt?
Június végén már írtam egy ajánlót Ray Henderson – The Devil’s Daughter-éről, pontosabban a legelső kötetről. Akkor egy fantasztikus bevezetőt kaptunk Suzy életébe, aki szabadidejében szívesen foglalkozott a mágiával, hogy aztán egy véletlen baleset során megidézze Ernie-t, aki egy szellem. A történet folytatásánál pedig mint szinte mindig, az volt a kérdés hogy vajon meg tudja-e ugorni az elődje által feltett lécet. Henderson pedig képes erre, mivel mesterien bontja tovább a sztorit, és egyre jobban szélesedik ki az általa alkotott világ.
Zach Cregger kétségtelenül emlékezetesen tudott megjelenni a horrorrendezők között. Előző filmje, a Barbár sokak elismerését kivívta nézők és kritikusok közt egyaránt. Semmiképp sem volt tökéletes film, viszont mindenképp figyelemre méltó. Ebből adódóan óvatos kíváncsisággal vártam a Fegyverek vetítését is.
A Ubisoft manapság nem tartozik a legkedveltebb játékkiadók közé. Ez több múltbéli baklövésre vezethető vissza. Ennek az egyik ok az, hogy a cég elvesztette korábban rá jellemző kreatív és kísérletező státuszát. A francia kiadónál leginkább olyan franchiseok kerültek a középpontba az utóbbi időben, mint az Assassin’s Creed és Far Cry, miközben olyan klasszikus franchise-ok maradtak parlagon, mint a Prince of Persia, a Splinter Cell, a Rayman vagy a Beyond Good and Evil. Ezen a tendencián egyelőre a gyengébb pénzügyi eredmények sem változtattak, és a közeljövőben sem látszik jelentős fordulat a vállalat stratégiájában.
Az óceán csodájáról szóló írásomban már említettem, hogy az idén kilencvenkilenc éves David Attenborough egész életútján keresztül, saját szemeivel láthatta azokat a rémes környezeti hatásokat, amelyeket civilizációnk működése teherként ró a természetes vadonra. Az ott leírt gondolatok jelentős részét a most tárgyalt film, az Egy élet a bolygónkon szülte. A film címében, ahogy ki is található, Sir David a saját életére utal: egy olyan életre, melynek kezdetén a bolygónk népessége még három milliárd alatt, az érintetlen vadonok aránya viszont hatvan százalék fölött volt. Ma ez a két szám 8,2 milliárd, illetve huszonhárom százalék. Sir David Attenborough saját bevallása szerinti tanúvallomása ezt szeretné mindenekelőtt érzékeltetni: hiába szövődik az emberiség története évezredek óta, a jövőnket felzabáló, mértéktelen környezetpusztítás mégis előttünk, a mi korunkban, a mi általunk jól felfogható időkeretek között zajlik le. És pont ezáltal felfoghatatlan.
Az idő bizony telik. Ezzel együtt pedig olykor bizonyos dolgok is megváltoznak ilyen vagy olyan irányba. Viszont ezek a fajta változások leginkább azoknak feltűnőek, akik hozzám hasonlóan olykor fogyasztanak régebbi alkotásokat is, főként könyveket és filmeket. Noha bevallottan nem vagyok egy kifejezett antik rajongó, azonban a közelmúltban több olyan alkotás is megfordult a kezemben vagy a szemem előtt, amelyek mondjuk úgy, hogy jóval idősebbek, mint jómagam. Éppen ezért elég feltűnő hogy ezek az alkotások még mennyire más felfogásban illetve módokon készültek. Márpedig ezek az alkotások egyfajta lenyomatai azoknak a koroknak, amelyekbe sokszor érdekes visszatérni. Erre pedig számomra a legjobb példa jelenleg a Conan, a barbár képregény sorozat.
Jelenleg a piacon jó krimiből nem éppen akad bőség, legalábbis ami a sorozatokat illeti. Igazán kiemelkedő alkotásként még mindig a kultikus Twin Peaks-et vagy a True Detective első évadát szokás emlegetni. A Netflix legújabb üdvöskéje, a Vad természet azonban az előzeteseiben azt ígérte, hogy e szériák nyomdokaiba kíván lépni mindezt megfűszerezve egy jó adag neowestern életérzéssel. A kérdés már csak az: sikerült-e neki?
1961. november 1-jén Stan Lee és Jack Kirby talán maguk sem voltak még tisztában azzal, hogy az általuk életre hívott A Fantasztikus Négyes mennyire jelentős szereplője lesz az általuk gondozott Marvel képregényes univerzumnak. A Marvel legelső családjaként bemutatkozó szuperhős formáció népszerűsége a legelső felbukkanásukat követő évtizedekben sem hagyott alább, méghozzá olyannyira, hogy megannyi animációs sorozat, na meg néhány jobban és kevésbé jól sikerült élőszereplős alkotásban is igyekeztek kiaknázni Reed, Sue, Ben, és Johnny nem egyszer hajmeresztő, olykor kozmikus kalandjait. Az utóbbi adaptációkat viszont a kezdetektől fogva belengi valamiféle visszatérő átok, mivel hiába is beszéljünk a Marvel egyik koronaékszereként számon tartott figurákról, ezek a próbálkozások rendre elhasaltak mind a kasszáknál, vagy épp a kritikusok szigorú megítélése nyomán.
Caius Iulius Caesar megölték Róma pedig egy újabb véres polgárháború szélén áll, aminek a végén valaki megkaparintja a birodalom feletti uralmat. Vajon ki lesz az: Marcus Antonius, Caius Octavius, Marcus Aemilius Lepidus vagy esetleg más római szenátor és hadvezér? Ezzel a felütéssel kezd a Róma dicsősége című társasjáték, amely az elmúlt évek egyik leglátványosabb római tematikájú társasjátéka, amely az építkezős eurogame mechanikákat egy egyedi forgó játéktábla innovációjával kombinálja. De vajon a látvány mögött rejlő játékmenet is ugyanolyan erős?
