Mondják, hogy a gyanútlan olvasó sokszor a borító miatt nyúl először a könyvekhez. Azt hiszem, valahogy én is így lehettem ezzel, amikor még 2021 nyarán megakadt a szemem A csütörtöki nyomozóklub angolosan elegáns piros borítóján. A szép keménytáblás könyv valamelyik áruház könyvtornyán várakozott a krimi kategória alatt. Bevallom, szokatlanul szépre sikerült a kiadás, a fülszöveg ígéretes volt, az első mondatot is teljesen a helyén találtam. Megvettem. Két hét múlva már egy strandon fetrengtem a röhögéstől és három nap alatt elolvastam Richard Osman első könyvét. Pontosan azt adta, ami akkor kellett. Egy jó történetet, amit csak úgy fel lehet kapni, kifeküdni vele egy nyugágyba és teljes mértékben ki tudott kapcsolni. Nem kellett túlbonyolítani, de pont ez volt benne a jó. Valahogy az élmény mégis velem maradt és alig vártam, hogy újra átélhessem.
(tovább…)Nem egyszerű a fantasyszerzők élete, ha valami újat akarnak mutatni. A műfajban jártas olvasók szinte már mindennel találkoztak, amit a könyvpiac fel tud kínálni, betéve ismerjük a heroikus fantasy kedvelt fordulatait, egyik világfelépítés vagy mágiarendszer majdnem olyan, mint a másik, egyre nehezebb olyan könyvet találni, amire tényleg azt lehet mondani: na, ehhez még csak hasonlót sem olvastam. Mondjuk úgy, hogy fel van adva a lecke annak az írónak, aki még a legkomolyabb zsánersznobokat is meg szeretné döbbenteni. Egyáltalán, mitől is lesz egy mű igazán különleges, mi teremti meg az alkotás szikráját? És persze ne hagyjuk ki az egyenletből az olvasó egyéni preferenciáit, mert hát az ilyesmi végső soron ízlés dolga is. Ez a téma már önmagában megérne egy párbeszédet, de most inkább Fonda Lee mesterművéről szeretnék nektek mesélni, és hogy számomra miért egyedülálló, több száz fantasyregénnyel a hátam mögött is.
A Holdkelte a Luna-trilógia zárókötete, a korábbi kötetekről már mi is beszámoltunk nektek, ezeket itt és itt tudjátok elolvasni. Nehéz dolgunk van, ha hirtelen szeretnénk egy végső, összefoglaló képet adni Ian McDonald nagyszerű sci-fi trilógiájáról. Egyszerre érzem megfoghatatlannak és kihívásnak. Egyrészt egy nagyon nagy, hihetetlenül kidolgozott és komplex világról van szó. Másrészt a három könyv után, hiába olvastam el mindet az utolsó oldalig, mégis olyan érzésem maradt, hogy nincs teljesen lezárva.
(tovább…)A krimi az egyik, ha nem a legnehezebb műfaj. Ennek legfőbb oka, hogy ennél a műfajnál az alkotónak meglehetősen képben kell lennie az adott alkotással. Ugyanis ahhoz, hogy egy krimi bármennyire is működőképes legyen, ahhoz kellően összetettnek és kidolgozottnak kell lennie. Tehát nem lehetnek benne sem felesleges részek, sem pedig elvarratlan szálak. Kivéve persze akkor, hogyha egy többrészes alkotásról van szó. Emiatt az alkotók egy jelentős része nem is feltétlenül szokott teljesértékű krimiket csinálni, hanem inkább csak egy afféle nyomozós történeti szálat szoktak belerakni az adott alkotásba, ami így egy lényegesen nagyobb alkotói szabadot ad és ezt általában arra szokták használni, hogy más műfaji elemekkel vegyítsék azt a bizonyos alkotást. Ugyanis bár a legtöbb műfajra igaz, de a krimire különösen, hogy nem is annyira a történet az, ami igazán érdekes, hanem az, ahogyan az meg van valósítva. Márpedig a megvalósítás terén mindig lehet valami újat vagy különlegeset vagy éppenséggel akár érdekeset is mutatni. Erre igyekszik kísérletet tenni a Páduai is.
A bűnös nővér Karen Dionne második könyve, műfaját tekintve thriller, pszichothriller. A könyv 2020 nyarán jelent meg, itthon az Agave adta ki 2021 őszén. Már több, mint 10 nyelvre lefordították és nemrég eljutott a megtisztelő nemzetközi bestseller státusztig. Ennek ellenére azt kell mondanom, hogy az Agave részéről bátor húzás volt kiadni a könyvet, hiszen az elődje, A lápkirály lánya, itthon elég vegyes fogadtatásra talált. A lápkirály lánya Dionne első könyve, megkapta az amerikai krimi-szerzők egyik legelismertebb díját, a Barry-díjat, 25 nyelven jelent meg világszerte, ám a magyar olvasók Molyon csak 78%-ra értékelték. Biztató, hogy ennél azért a Bűnös nővér jobban áll, a kellemes borzongás kedvelői pedig egyre több thrillerből válogathatnak a hazai piacon is.
Ha valamire rájöttem ez után a könyv után, hát az az, hogy több gyerekkönyvet kéne olvasnom. A Small Spaces (Apró terek) nem az én korosztályomat célozta meg, még csak a műfaj sem a kedvencem, de mégis úgy berántott, ahogy könyv elég régóta nem. Katherine Arden már a Winternight trilógiával bebizonyította, hogy nagyon tud írni, de már az is egyértelmű, hogy nem csak egyfélét, és nem is akárhogyan.
Az olvasmánylista egy olyan állatfaj, ami egyre csak növekszik és sosem lehet a végére érni. Nem is könnyű, mikor ennyi érdekes kötet jön ki egy évben. Az ember persze olyan, hogy tervez. Az oldal könyves rovata sem szenved olvasmányhiányban, már csak azért sem, mert az érdeklődési körünk igen széles. Körbekérdeztünk a szerkesztőség tagjai között, hogy kinek mi a terve erre az évre, és melyik friss megjelenést várja a legjobban.
Farkas hold: Január első teliholdja. A legnagyobb fagy és sötétség idején ragyog a téli éjszaka egén. Nevét az észak-amerikai indián törzsek hiedelemvilága adta. Úgy tartják, amikor a Farkas hold ül a föld felett, olyankor legnagyobb az éhség és az ordasok vonítása ekkor volt a leghangosabb az egész évben. Ian McDonald Ordashold-jában a Hold felszínén uralkodó öt sárkány kiéhezett farkasként szaggatja szét az első kötetben megismert világot.
(tovább…)Vannak bizonyos karakterek, akik bár viszonylag kevés szerepet kapnak egy adott alkotásban mégis annyira magával ragadó a megjelenésük, hogy az képes felkelteni a közönség érdeklődését és így szeretnének többet látni, tudni arról a bizonyos karakterről. Számos olyan eset volt, van és valószínűleg lesz is, amikor egyes alkotásokban némelyik karakter annyira érdekesnek tűnt, hogy végül egy saját önálló alkotást vagy akár egy egész franchise-t is kapott. Ilyen például a Star Wars világából ismert Boba Fett karaktere is, aki speciel a jellegzetes páncélja miatt vált ismerté és gyakorlatilag a neve eggyé vált a fejvadász kifejezés fogalmával. Habár Boba Fett karaktere nem igazán lett kidolgozva és inkább az előzmény trilógia vagy legalábbis az ahhoz kapcsolódó alkotások foglalkoztak vele mélyebben. Feltehetően a „hamár itt van, akkor kezdjünk is vele valamit” elv alapján. Nem régiben pedig a Disney zöld utat adott egy különálló Boba Fett sorozatnak is, ami a Disney+-on látható.
Mondanám, hogy a munkámmal jár, hogy színészekkel és egyéb filmesekkel nézek interjúkat, de ez nem lenne igaz. Egyrészt ez nem a munkám, csak azért írók filmekről, sorozatokról és könyvekről, mert szeretem őket. Meg szeretem az írást. Nem dolgozom a filmiparban sem, tehát csak szeretem az interjúkat. Érdekes belelátni a híres emberek gondolataiba, életébe, abba miként látják a világot. Na persze, ha vannak értelmes gondolataik. Matthew McConaughey pont azon emberek közé tartozik, akiket jó nézni a képernyőn. Akkor, amikor karakterben van, mert tökéletesen űzi mesterségét, és akkor is mikor önmagát adja, mert valahol azt is nagyon jól csinálja. Igen, ahhoz is érteni kell, hogy valaki önmaga legyen. Stílusos megjelenése van, rettentő jó orgánuma, és érdekes történetei. Ez utóbbit a most megjelent könyvével, a Zöld Lámpával próbálja bizonyítani.
