Érezted már magad úgy, hogy egy film megtekintése után mintha újjászülettél volna? Egy felemelő mozit követően akár a világgal is szembementél volna? Vagy egy nagy mélypont közepette egy film húzott ki téged a gödörből? Szubjektív és érzelmektől sem mentes cikk következik a mozgóképben rejlő erőről, mely életeket menthet és teremthet újjá kortól, nemtől, felekezettől függetlenül.
Ebben a cikkben annak próbáltam utána járni, hogy tényleg buknak-e a konzolgyártók az elkészített játékgépeken, vagy ez csak egy városi legenda? Miért drágábbak a játékok, mint PC-re gyártani és miért érik meg a különböző szolgáltatások? Sok konzol vs. PC kommentcsatát olvasni a neten, és az egyik leggyakoribb érv az, hogy ár-érték arányban sokkal jobban megéri egy konzol, mivel azonos áron sokkal nagyobb teljesítményt kapunk. Ez az érv magában meg is áll, de ha jobban szemügyre vesszük a dolgokat, akkor egyből kiderül, hogy mi áll ennek a hátterében.
A három évvel ezelőtt bemutatott Wonder Woman igazi korszakalkotó mérföldkőként vonult be a köztudatba, ugyanis a szuperhősfilmek műfaján belül olyat vitt véghez, amelyre egészen addig nem igazán láthattunk példát. Patty Jenkins rendezését a kritikusok és a nézők is egyaránt szerették, így nem is volt kérdés, hogy a folytatásnak előbb vagy utóbb el kell készülnie. Már csak azért is, mivel a DC a Wonder Woman képében végre tényleg olyan filmet rakott le az asztalra, melybe csak nagyon kevés helyen lehetett belekötni, ami a Batman Superman Ellen vagy az Öngyilkos Osztag méretes kritikai zakózásai után tényleg felért egy csodával.
Az attrakció fogalma
Mindannyian láthatunk már olyan filmes jelenetet, melyben a kép és a hangsáv mintha első látásra nem férne össze, hatásában azonban mégis valami újat és váratlant mutat a nézőnek. A következőkben ezt a furcsa jelenséget vesszük górcső alá.
Szomorú tény, hogy még a mai felvilágosult társadalmak is szenvednek attól a betegségtől, amit úgy hívunk, hogy kirekesztés és háttérbe szorítás. Az etnikumok háttérbe szorításáról van szó, amely jelenség egytől-egyig minden társadalmat fertőz, szinte már az idők kezdete óta. Hiába telik-múlik az idő, ez a ragály nem tűnik el soha. Ezek az intoleráns eszmék a legszembetűnőbben talán az Amerikában élő afroamerikai közösségeket érintették, és sajnos ebben az esetben nem beszélhetünk tisztán múlt időben, mert a 158 évvel előtti társadalmi berendezkedés hatásai még a mai napig érezhetőek. A Netflix gondozásában készült Ma Rainey: A blues nagyasszonya című film visszarepít minket majdnem 100 évvel korábbra, hogy bemutassa, miként próbál ez a közösség menedéket találni a zenében és érvényesülni ebben a hatalmas és zord társadalomban.
(tovább…)Nagyon sokan gondolják Tim Burton filmjének, de az ápolatlan, fekete hajú különcnek csupán az ötletét adaptálták egy olyan stop-motion technikával előadott történetté, amelyben zombik, boszorkányok, vérfarkasok, csontvázak és egyéb rémséges lények találkoznak a Mikulással, de leginkább a karácsonyi szokásokkal. Ebből adódóan hetven percben elevenedik meg előttünk az egyik legegyedibb megközelítés, ami ennek az ünnepnek a mitológiájával foglalkozik. Ez a Karácsonyi lidércnyomás, eredeti címén The Nightmare Before Christmas.
Tomm Moore már a 2009-es Kells titka (The Secret of Kells) elkészítésével is megmutatta, hogy milyen óriási lehetőségek rejlenek abban, ha a gazdag ír mondavilág találkozik igényesen elkészített animációval. Ugyanezt a receptet használva készítette el 2014-ben a szintén kiváló A tenger dalát (Song of the sea), így munkásságának ismerői sokat várhattak 2020-as művétől, a Wolfwalkers-től.
Szinte észbe se kaptunk, máris véget ért Az Úr sötét anyagai legújabb szezonja. A körülbelül egy hónapja kezdődött évad ezúttal nem nyolc, hanem hét résszel örvendeztette meg a nézőket, az utolsó epizódot ugyanis a koronavírus miatt már nem tudták leforgatni. Ennek ellenére is összehoztak a készítők egy remek évadot, ami sokkal letisztultabb az elsőnél. Tegnap már olvashattatok tőlünk a sorozat alapjául szolgáló könyvtrilógia első részéről, most azonban a BBC és az HBO szériájának legújabb epizódjairól lesz szó. A kritika spoilert tartalmaz Az Úr sötét anyagai második évadjából.
Vannak, akik úgy vélik, Az arany iránytű története, és általában véve az egész Északi fény trilógia vagy Az Úr Sötét Anyagai trilógia – ki hogy ismeri – kortalan, és bárki élvezheti. Én ezzel nem feltétlenül értek egyet. Nem véletlenül kapta az ifjúsági regény besorolást. Kedves, aranyos kis történet, de alapvetően mégis csak egy gyermek szemszögéből íródott. Ebből adódóan pedig az elbeszélés is egyszerű. A felszínt nézve, csak kikapcsolódás céljából olvasva, a mondanivalója is inkább csak egy mesevilágot rajzol elénk. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem érdekes a története, mélyebben nem feszeget olyan témákat, ami miatt ellenállásba ütközne – ahogyan ez megtörtént Amerikában, miután a Katolikus Egyház anti-katolicistának titulálta –, és nem mutatná be, hogyan feszülnek még ma is egymásnak a teológiai és a tudományos nézetek.
Véget ért a The Mandalorian második évada is, a sorozaté, amiről most már tényszerűen ki lehet jelenteni, hogy a legendás franchise megmentője lett. Olyannyira, hogy a mandalóri fejvadász és a kis zöld kobold történetének elsöprő diadalmenetén felbúzdulva a Disney túllépett a Skywalker kora utáni óvatoskodáson, sőt: gyakorlatilag vérszemet kaptak, és az évad utolsó két epizódja előtt a nyakunkba zúdítottak egy nagyobb mennyiségű, szépen megformált Star Wars-logót, amelyek közül mindegyik egy-egy streamingre esedékes sorozat vagy film ígéretét hordozza magában (és miközben írom ezt, robban a hír, hogy The Book of Boba Fett néven a galaxis első és eredeti mandalóri páncélos ürgéje is megkapja a maga sorozatát). Az írás a továbbiakban spoilereket tartalmazhat az évadra nézve, így csak az menjen tovább, aki már látta az évadot, vagy magasból tesz rá.
(tovább…)
