1973-as bemutatása óta Az ördögűző olyan kultikus magasságokba emelkedett, amelyet a horror műfaján belül igen kevesek mondhatnak el magukról. A mára franchise-ként emlegetett cím azóta 5 feldolgozást ért meg és idén megkaptuk a filmcsalád 6. tagját. A gond csak az, hogy Az ördögűző: A hívő élből kitagadtatna ebből a famíliából.
Az amerikai álom megsemmisülése, az FBI megszületése, egy sokáig tabunak számító eseménysorozat, egy sokkolóan őszinte dokumentumregény és egy nyughatatlan, még a halál völgyének árnyékában sem félő rendező. Martin Scorsese huszonhatodik játékfilmes rendezésében az amerikai filmgyártás ősműfajához, a westernhez tért meg, hogy végleg beverje az utolsó szöget az Amerika történelmet megszemélyesítő, igaznak, szépnek és erélyesnek csúfolt koporsóba. Az írás spoilereket tartalmaz!
Robert Englund neve összeforrt Freddy Kruegerével, Gunnar Hansen sohasem tudta igazán kamatoztatni Bőrpofa kirobbanó sikerét, Doug Bradley karizmáját a Hellraiser franchise filmről filmre megtépázta. Mike Myers és Jason Voorhees néma, nagydarab megszemélyesítőjénél pedig már a színészmeghatározásnál elvéreznénk. Az évek alatt a Fűrész széria Tobin Bell nevét öregbítette mindenféle brutális csapdával és felszínes moralizálással, hogy végül magát John Kramert helyezze a középpontba egy utolsó(?) felvonás erejéig.
A Miután szériát sokan egykalap alá sorolják a többi úgynevezett kortárs utálnivalóval. Olyanokkal mint az Alkonyat széria, a Szürke 50 árnyalata vagy újabban a 365 nap, amivel egyébként ha jól tudom nagyjából egyidőben is jelent meg. Persze valahol érthető ez a fajta bekategorizálás, hiszen igazából a Miután is egy afféle… nos szóval egy olyan jellegű alkotás, aminek a kapcsán ahhoz, hogy érdemben ki lehessen beszélni szükséges belemenni bizonyos tabunak számító dolgokba. Tehát újfent egy olyan cikk következik, amiben esetleg egyesek számára kényelmetlen vagy éppenséggel akár visszataszító dolgokról lesz szó.
Magyarországon a politikai állásfoglalástól és eszmecseréktől az emberek félnek, mint a tűztől. A kettészakadt társadalom azonban a leginkább mindennapos szituációkból is képes összetűzést szítani, mivel a politika az élet minden szegmensét átitatta. Az ember amerre csak tekint, nem tud kitérni a gondolkodást, az érzelmeinket kondicionáló hatása elől. Egyre kevesebb az olyan információ, mely ne illene rögtön bele egyik, vagy mindkét világnézeti sémába. A közös értelmezési keret hiánya pedig olyan szellemi aszályhoz vezet, ahol elég egy szikra az újabb konfliktusok fellángolásához. Reisz Gábor új filmje, a Magyarázat mindenre a napjaink pszichotikus Magyarországának kórképe a kisember lencséjén keresztül.
“When the white man dies, he thinks he is at peace, but the red men know how to torture even the ghosts of their enemies.”
Az utolsó mohikán (The Last of the Mohicans; 1992)
Van, aki Randolph Scott és Binnie Barnes párosára esküszik, míg mások az 1977-es feldolgozásban és Steve Forrest karizmájában hisznek, számomra azonban mindig Daniel Day-Lewis fák és folyók között szökellő alakja, zaklatottan csapzó haja és a kezében lévő Brown Bess az első kép, amit magam előtt látok Az utolsó mohikán cím meghallása után. Michael Mann ezzel a filmjével mutatta meg az átlagnál érzelmesebb, pontosabban romantikusabb oldalát, sokunk legnagyobb örömére.
Drakula karakteréről, illetve hozzákapcsolódó témájú alkotásokból már számtalan van és feltehetően még lesz is. Ugyanakkor jogosan merül fel az a kérdés is, hogy egy ilyen kiterjedt biográfiával rendelkező karakter per alkotás esetében lehet-e egyáltalán bármi újszerű dolgot mutatni. Vagy csak inkább a régi és sok esetben unalomig ismételt dolgokat ismételni. Hiszen Drakula egyike azoknak a karaktereknek, akivel már mindent, de tényleg szinte mindent megcsináltak. Éppen ezért sokan felkapták a fejüket, amikor megjelenet a The last voyage of the Demeter, vagyis magyar nevén a Demeter utolsó útja című alkotás, ami egyfelől visszakívánja vinni a karaktert az eredeti horrorisztikus alapokhoz.
Másfelől viszont egy olyan környezetbe helyezi az egész cselekményt, konkrétan egy a nyílt tengeren lévő hajóra, amelyet még így ebben a formájában egyáltalán nem láthatott a Közönség. Sajnos valamilyen oknál fogva a magyar mozik nem tűzték műsorra ezt az alkotást. Azonban az Universal sajátos üzleti modelljének köszönhetően már a külföldi VOD szolgáltatóknál elérhető ez a film. Idehaza pedig feltehetően majd a Skyshowtime-on lesz elérhető ez a film.
Közismert tény, hogy cuki állatokkal szinte bármit el lehet adni. Ezért nem meglepő módon számos olyan alkotás van, amiben különböző állatok szerepelnek. Habár ezeknek az alkotások a műfaja és az ábrázolás módja meglehetősen változatos, azt azonban általában el lehet róluk mondani, hogy kifejezetten ügyelnek arra, hogy úgymond családbarát szórakozást nyújtsanak. Ugyanakkor az is igaz, hogy a Közönség egy jelentős része viszont szereti az alpári humort. Ráadásul az utóbbi években az alkotók egyre inkább elkezdték olyan jellegű alkotásokba is belevinni ezt a fajta humort, ahol ez eddig nem igazán volt jelen. Így pedig már csak idő kérdése volt, hogy mikor jelenik majd meg egy olyan alkotás, mint a Kivert kutyák, amiben cuki kisállatok fognak rendkívül alpári módon viselkedni és beszélni, méghozzá mindezt élőszereplős módon.
Horrorok terén 2023 eddig keveset mutatott – hiányoztak az eredeti forgatókönyvön alapuló, frissnek ható, erőteljes műfaji filmek a mozivásznakról (és a streaming-platformokról). Hogy egy példát említsek, a Blumhouse idei első nagy dobása, a M3GAN teljes joggal fog idővel feledésbe merülni. Kár, hogy a Barbenheimer-láz közepette kevesebb figyelem hárul más művekre, ugyanis a Beszélj hozzám! maradéktalanul megfelel az általam megnevezett ismérveknek, és érdemes róla beszélni. Már csak az okból is, hogy rendezőpárosa, Danny és Michael Philippou része annak az újhullámos horrorfilmes generációnak, akik a közösségi média platformokról léptek be a filmkészítés világába.
Van valami perverziója Hollywoodnak, amiben sokszor valamilyen természetellenesen viselkedő vadállatot, általában többnyire egy cápát szabadít az emberekre. Pedig valójában a cápák egyáltalán nem annyira veszélyesek, mint amilyenek beállítják őket. Speciel kutyák és a vízilóvak sokkal több embert ölnek, mint a cápák. Sőt, az oly sokszor használt Nagy Fehércápa sem annyira agresszív, mint amilyenek bemutatják. Vagy legalábbis vannak annál sokkal agresszívebb cápafajok. Aztán persze valamikor a kétezres évek elején Hollywood felfedezte magának az Óriás Őscápát, az úgynevezett MEGalodont és így sorra elkezdték gyártani a különböző óriáscápás tartalmakat. Ezek közül a legismertebb a 2018-as MEG, az őscápa, ami egyébként eredetileg egy hét részes könyvsorozat. Szóval a kellő alapanyag birtokában várható volt, hogy jönnek majd a további MEG-filmek, amelyeknek a következő fejezete a jelenlegi, vagyis a 2023-as MEG 2, az árok című alkotás.
