Kevés értékesebb létezik a világon egy igaz és jó barátságnál. Ám amikor mindez véget ér, sebek szakadnak fel és hatalmas űr marad a lelkekben. Martin McDonagh rendezése, A sziget szellemei (The Banshees of Inisherin) egy olyan fájdalmas témát dolgoz fel, ami minden ember életében, legalább egyszer bekövetkezik.
Egykoron már írtam már a Sony egyik legújabb saját címéről, a Ghost of Tsushima, eredeti, PS4-es változatáról. Ám a PS5 megjelenésével a Sucker Punch és persze a Sony, nagyon bölcsen úgy döntött, hogy rádupláznak a jóra. Így született meg 2021 nyarán az úgy nevezett Director’s Cut, melynek esetében egy kisebb összeg leperkálása után mindenki frissíthette a játékot az új hardverre optimalizált változatra. Nem mellesleg pedig – és talán ez inkább a lényeg – a pakk tartalma Jin történetének igazi epilógusa, a Cusimához közeli Iki sziget eseményeinek meséje.
Van ez a lelkes hobbiirodalmár típus, aki, bár nem hízeleg magának azzal, hogy ő voltaképp műkritikus, mégiscsak buzgón veri a klaviatúrát, hogy aztán a legutóbbi olvasmányélményéről készült beszámolót elengedje, ki az éterbe – mások okulására, vagy épp önszórakoztatásból, mikor hogy. Mikor könyvekről írok, szeretem magam azzal hitegetni, hogy a feddhetetlen objektivitás kristálytiszta szemüvegén keresztül szemléltem a szóban forgó alkotást, de legyünk őszinték magunkkal; mindannyiunknak van kedvenc műfaja, bizonyos típusú sztorija, ami kicsit közelebb áll a szívéhez, mint mások. (És hála érte, kritikus sem vagyok.) Bizonyos témájú művek, bevallom töredelmesen, némi előnnyel indulnak nálam: jelen írásomban az egyik nagy kedvencemről, a dark academia világáról mesélek nektek, ez is egy ilyen szubjektív preferencia.
A héten végre a magyar mozikban is bemutatkozik az ír származású rendező, Martin McDonagh legújabb rendezése, A sziget szellemei (The Banshees of Inisherin). Ennek apropóján az alábbi cikkben szedtük össze számotokra, mi is teszi annyira különlegessé Írország filmművészetét, és hogyan jelenik meg bennük a sajátos kulturális örökség.
Ahogyan a mai górcső alá vett alkotásaink főszereplőjének egyik atyja, igen itt most Stan Lee–re gondolok, még 2002-ben említette egy interjúban, melyben a maga jogán is kiváló érdemekkel büszkélkedő, habár az elmúlt években gyengélkedő, Kevin Smith volt a partnere, mindenkinek van egy legelső, kezébe akadó képregénye. Ezen füzet vagy kötet képes eztán valamilyen irányba billenteni az alanyt, amennyiben a tollforgatói munka és a grafikai szegmens megragadó, talán végérvényesen a műfajhoz is láncolni. Ezért kell tehát minden számot, a maestro véleménye szerint, úgy felépíteni-az első oldalon zanzásított, lényegre törő összefoglalással élve a korábban történtekkel kapcsolatban-hogy azok számára is érthető, átélhető és szerethető legyen, akik akár csak a futam közepének egy darabját kaparintották ujjaik közé. Jelen esetben pontosan ezzel a módszerrel igyekeztek élni az alkotók, minden megragadható esetben papír alapú belépési portált biztosítva a Pókverzumba és tovább.
„…Ha még egy percig hallgatnom kellett volna, akkor epét hánytam volna ettől a szirupos, cukormázas tömény giccstől, ettől az operett hulladék förtelemtől, ami az emberek legalantasabb igényeit szolgálja ki…Ez a maga megalomán ízlésficama…Ez évtizedekre veti vissza ezt az országot kulturálisan.” – fejti ki véleményét Alföldi Róbert karaktere Zámbó Jimmy muzsikájáról. Azonban az RTL+ sorozata, A Király még azoknak is nyugodt szívvel ajánlható, akik hasonló véleményen vannak a néhai énekesről.
Amikor felmerül a Lucasfilm neve, akkor sokan értelemszerűen egyből a Star Wars-ra gondolnak. Egyeseknek talán esetleg még az Indiana Jones is beugrik. Azonban van egy másik alkotás is, ami ugyanide tartozik, mégpedig a Willow. A Willow alapvetően egy tipikus randomgenerált fantasy bullshit, aminek az adja a különlegességét, hogy a főszereplője egy alacsonynövésű, vagyis törpe ember. Habár az alkotás meglehetősen jó fogadtatásban részesült, ennek ellenére sokáig mégsem kapott folytatást. Legalábbis audiovizuális formában. Viszont nem régiben a Disney ezt a franchise-t is felkarolta és így a Willow immár sorozatként folytatódik tovább.
A Netflix Christian Bale közreműködésével adaptál egy történetet, amiben mellesleg Edgar Allan Poe is megjelenik. Bizonyára sok krimirajongónak nem is kell több, hogy rohanjon megtekinteni a streamingcég idei első nagy dobását.
Lehet-e sikerrel sorozattá adaptálni a The Last of Us-játékok poszt-apokaliptikus western történetét? Miként válik hús-vér valósággá egy virtuális térben játszódó kegyetlen utazás? Az HBO legújabb szuperprodukciója vajon tényleg megmutatja a fényt a sötétségben?
Sokan és viszonylag sokszor hangoztatják azt, hogy egy gyereknek vagy úgy igazából mindenkinek szüksége van egy barátra. Vagy legalábbis egy olyan személyre, akivel megoszthatja az élete bizonyos dolgait. Ennek egyébként komoly egészségügyi vonzata is van, mind fizikai, mind pedig mentális és lelki értelemben is. Így ha valaki nem tud úgymond organikus barátokat szerezni akkor egyesek szerint még mindig jobb, hogyha az adott illetőnek legalább képzeletbeli barátai vannak. Viszont újabban egyre inkább felmerül annak a lehetősége, hogy képesek vagyunk úgynevezett mesterséges barátok per társak létrehozására is, ami azért valljuk be felvet bizonyos kérdéseket. Erről szól a M3gan is.
