Az Amazon egyre látványosabban igyekszik teret nyerni magának a saját gyártású filmek (és sorozatok) segítségével is. Ennek a folyamatnak a nem túl jól sikerült The Tomorrow War utáni példája jelen cikk tárgya, a Kate Beckinsale főszereplésével készült Jolt.
2002-ben egy kis cseh stúdió megjelentetett egy olyan játékot, mely azonnal elvarázsolta a korabeli gamer világot egyedi, komor történetével, akkoriban párját ritkítóan élethű játékmenetével és az 1930-as években játszódó gengszter körítéssel. Ez volt a Mafia, ami egy olyan időszakban jelent meg, amikor már mindenki GTA Vice City-re koncentrált. De pár hónappal a nagy testvér megjelenése előtt is versenybe tudott szállni azzal, sőt, sokak szerint le is pipálta. De mire is volt jó ez a történelem óra? Csupán arra, hogy 18 évvel később, a játék jogait birtokló 2K és az eredeti Illusion Softworks egyes tagjaiból álló Hangar 13 megjelenteti a nagy klasszikus felújított változatát. Ezen cikk pedig azt hivatott bemutatni, hogy a Definitive Edition méltó lett-e az eredeti játékhoz.
Öt évvel ezelőtt a Warner egy hatalmas hibát követett el azzal, hogy megpróbálták (sikertelenül) leutánozni a Marvel Studios egyik legnagyobb kincsének számító rendező, James Gunn egyszerűen leutánozhatatlan stílusát. A David Ayer-féle Öngyilkos Osztag, bár anyagilag ugyan nem állt a földbe, de a közönség, valamint a kritikusok akkor teljesen nyilvánvalóvá tették a stúdió fejesei számára, hogy még egy a Batman v Supermannél is nagyobb fiaskót sikerült összehozniuk, amit még egyszer nem követhetnek el. Vagy ha mégis, ott már a befektetőik jóindulatával, na meg pénzével játszadoznak.
A Disney egy multinacionális nagyvállalat, ennélfogva semmit sem bíz a véletlenre, ha a profitérdekeiről van szó. A filmjeivel minimálisan sem mer kísérletezni és kockázatot vállalni. A Disney kínálata – beleértve a két legnépszerűbb és legjövedelmezőbb aranytojást tojó tyúkot, a MCU és a Star Wars filmjeit – tervezőasztalon, mérnöki precizitással összerakott fogyasztási cikk, arra kalibrálva, hogy a lehető legszélesebb tömeget szolgálja ki. Jusson minden érzelmesebb pillanatra egy humorosabb, egy lassabbra egy akciódúsabb, egy sötétebbre egy gyerekbarátabb.
(tovább…)A Vad Virágok Könyvműhely jóvoltából a kezembe került az idén nyáron magyarul is megjelent Marvel-Akcióhősök Bosszúállók című sorozat első kötete. A hivatalos szinopszis szerint a Matthew K. Manning író és a Jon Sommariva rajzoló nevével fémjelzett „füzet(ecskék)” különlegessége abból adódik, hogy a Bosszúállók kalandjait igyekeztek minden korosztály számára szerethetővé és közérthetővé tenni. A kérdés már csak az, hogy mindez, hogy sikerült nekik? Úgy általában szüksége van-e a világnak a korosztálytól független Bosszúállók történetére? Az írásomban ezekre a kérdésekre keresem a válaszokat. A kritika erősen spoileres.
Abban talán mindannyian egyetérthetünk, hogy amikor, az egyébként általam alapvetően kedvelt, Kevin Smith első filmjeit rendezte, valami olyan újat szabadított a világra, amelynek létezéséről addig a mainstream közeg nem igazán szeretett volna tudomást venni. Hiába különlegesen amerikai ízlésvilágot tükröz a képregények és popkultúra különböző válfajait felvonultató filmek, valamint sorozatok nagy része, az ezeket végletekig kedvelő, beszédtémáját és életének fókuszát eme művek köré rendező geekekről annak előtte nem, vagy csak elvétve készültek mozik. Azt természetesen nem vitatom, hogy a poénok és a megjelenített cselekményszakaszok a mai nézők számára valószínűleg már nem tudják azt a humorfaktort nyújtani, sőt olykor ízléstelennek láttatják magukat, ámbátor a Shop-stop (Clerks) és Shop-show (Mallrats) végletekig ismerősnek tűnő, kissé szenvtelen, szórakoztató kockáinak értékéből ez nem sokat von le. De lássuk mit tudott kezdeni a Masters of the Universe franchise karaktereivel az ígéretesen indult író és rendező!
A Netflix kínálatában több helyen már elérhető a Gunpowder Milkshake, amivel hamarosan a magyar mozikban is találkozhatunk Lőpor turmix címen. Ez a találkozás viszont jó szívvel talán csak azoknak ajánlható, akik lelkesen elfogyasztanák a címben előkerülő, igen extrémnek nevezhető kotyvalékot.
A halál vége Cixin Liu Háromtest-trilógiájának befejező darabja. A könyv 2010-ben jelent meg Kínában, angol fordítását Ken Liu készítette 2016-ban. A regény 2017-ben nyerte el a Locus magazin legjobb sci-fi könyvnek járó díját. Magyarországon 2019-ben jelent meg az Európa Kiadó égisze alatt Dranka Anita fordításában. Érdekesség, hogy az első kötetet Pék Zoltán fordította. Nem érezni olyan nagy különbséget a két könyv nyelvezete között, de mindkét szakember előtt földig hajolok virtuálisan: nem lehetett egyszerű feladatuk!
Még a Képregényterasz 2021 egyik interjúja kapcsán került elő az a kérdés, hogy hazánk miért is áll ilyen visszafogottan a kisebb gyermekeknek szóló rajzolt füzetek mennyiségét tekintve? Így amikor lehetőségem adódott, hogy írjak a Marvel, éppen ezt a korosztályt megcélozni kívánó, itthon jelenleg is kiadás alatt lévő sorozatának első három gyűjteményes darabjáról, kapva kaptam az alkalmon, kíváncsiságomtól hajtva. Feltétlenül látni szerettem volna miként interpretálják a frissen belépő olvasók felé Stan Lee és Steve Ditko közös szellemi örökségét, hiszen a ma már nyomtatott sajtóterméket csak elvétve olvasó ifjoncokat megfogni nem egyszerű feladat, akkor sem, ha a felvázolni kívánt karakter olyan gigászi méreteket öltött hérosz, mint Pókember.
A Marvel Studios kreatívjai már a Loki sorozat előzeteseiben sem csináltak túlzottan nagy titkot abból, hogy a csínytevés istenére koncentráló önálló hat epizódot számláló széria jóval túlmutat majd Loki karakterén, és a különböző idővonalakon való kalandozásoknak hála bizony erősen ki fog hatni az MCU elkövetkezendő néhány esztendejére. A finálé után nem is kérdéses, hogy az ígéretük maximálisan valóra vált, viszont a két másik korábbi Marvel Studios sorozathoz, a WandaVision-höz és a Sólyom és a Tél Katonájához hasonlatosan ezúttal sem úsztuk meg egy kisebb-nagyobb blöff nélkül, ami a képregényeket behatóbban ismerő nézők számára sajnos az évad felétől kezdve túlontúl kiszámíthatóvá tette, az amúgy eleinte kiszámíthatatlannak tűnő történetet.
