Mi mással is lehetne búcsúzni az óévtől, mint egy tematikus listával: 2022 horrorszempontból felemás évet zárt. Indultak és zárultak, valamint újrakezdődtek kultikus franchise-ok, voltak meglepően jó és a felfokozott várakozásokat csúnyán alulteljesítő filmek, Európában pedig több remekül sikerült pszichohorror is megérdemli, hogy megemlékezzünk róla.
Szinte már közhelyszámba megy leírni, de a Kritizátor felületén talán még nem volt olvasható: a társasjátékok világa napjainkban hatalmas fejlődésen megy keresztül. Rengeteg új, modern játék jelenik meg minden évben, ennek köszönhetően pedig egyre többen kapnak rá erre a remek hobbira. Ennek örömére az ünnepekre mi is összeállítunk nektek egy ajánlót a témában. Az alábbi játékokban mindössze annyi a közös, hogy mind könnyen elérhetőek magyar nyelven, egyiket sem különösebben nehéz megtanulni, és mindet jó szívvel tudjuk ajánlani.
A Star Wars egy olyan dolog, amiről meglehetősen sok mindent lehet beszélni, különösen mostanában. Így hát a Kritizátor szerkesztőségének néhány tagja összeült és tartott egy rövid kibeszélőt. Ebben többek között érintve lettek a korai Star Wars-os alkotások. Filmek, könyvek, videojátékok mi egymás. Emellett természetesen szóba kerültek a Disney által eddig kiadott alkotások is, mint például a The Mandalorian és az Andor. Valamint a közeljövőben esetlegesen megjelenő alkotásokat és egy lehetséges irányvonalat is érintettünk. Ha kicsit lejjebb görgettek megtaláljátok a YouTube-ra és a Spotify-ra feltöltött adást is.
A slasher alműfaja egyértelműen a 80-as évek elején volt a csúcson. Egymás hegyén-hátán érkeztek a különféle szúró-vágó eszközökkel támadó rémek, az esetlenül egymásba és a veszélyes csapdákba botladozó tinik, a mészárlásokat nagy nehezen túlélő final girl-ök, a szintetizátoros aláfestő zenék és a vibráló, valódi kuriózumként szolgáló főcímek. Az évek alatt pedig egy-egy, a mai napig is igényes és valóban minőségi darab is napvilágot látott, amik valami többet tudtak adni egy egyszerű vérzuhatagnál. Ilyen volt Wes Craven kisvárosi rémálma (Rémálom az Elm utcában), Bőrpofa napfelkeltés haláltánca (A texasi láncfűrészes mészárlás), valamint Clive Barker legendás agyszüleményeinek, a cenobitáknak a gyönyörkertje.
A legújabb Kritikus Töriben tovább folytatjuk a történelmi jellegű alkotások – filmek, sorozatok, videójátékok – hitelességének bemutatását. Tényleg léteztek falfirkák az ókori Rómában? Miként harcoltak a legionáriusok a barbárok ellen? Méltó ellenfélre találtak a japán szamurájok a mongol hódítók képében? Tényleg felhúzták a skót harcosok a szoknyájukat az angolok előtt? És vajon mit ér Matt Damon félsisakrostélya egy igazi lovagi tornán? Ahogy a régi korok vitézei, úgy mi sem futamodunk meg a kérdések elől. A Kritizátor töritudorai válaszolnak! Az adás YouTube és Spotify linkjét a tovább után megtaláljátok.
Az oldal szerzőinek több nagy szenvedélye is van, de az első ötben a sorozatok és a könyvek biztos benne vannak. Persze, olykor ez a kettő nem is áll egymástól olyan messze. Ideje megvizsgálnunk egy klasszikus sorozatot, ahol a kettő kéz a kézben jár. A Gyilkos sorokat aligha kell bemutatni bárkinek, de Jessica Fletcher története és történetei sokkal többet rejtenek, mint egy televíziós sorozat.
A történelem a legjobb forgatókönyvíró és a filmesek előszeretettel merítenek a múlt eseményeiből. De mennyire tekinthető hitelesnek, amit a filmvásznon láthatunk? Tényleg annyit gombáztak a vikingek? Valóban annyira ki voltak pattintva a spártai katonák, mint a 300 című filmben? Ryan közlegény több rágót fogyasztott, mint muníciót? A Kritizátor töritudorai megadják a választ!
Májusban Az Északi című filmet csodálhatta meg a nagyérdemű, júliusban pedig rövidesen Thor újabb kalandja érkezik. De mindenképp említést érdemel a Vikingek sorozat új folytatása, a Vikingek: Valhalla is. Ebből is látható, a vikingek újra itt vannak, és majdnem ezer évvel aktív történelemformáló korszakuk után is hódítanak a popkultúrában. Épp itt az ideje tehát hogy hét érdekességet összeszedjünk róluk.
A közelmúltban a multiverzum fogalma igen gyakorivá vált a mozivásznakon. A Marvel nemrég kezdte el eddigi univerzumának tágítását, elég csak Doctor Strange új kalandjára gondolni. Kicsivel a Marvel varázslója előtt az év egyik nagy meglepetését a Minden, mindenhol, mindenkor hozta, ami hasonló témát állított középpontjába. A multiverzális nyúl ürege természetesen igen mély, viszont minden bizonnyal van annyira érdekes, hogy hét gondolat erejéig szétnézzünk benne. Legalábbis ebben az univerzumban.
Mi történik, ha bármennyire is próbáljuk, de nem szeretjük a gyerekünket? Ha „gonosz” és abuzál minket, ám ezt senki más nem látja? Rossz szülők vagyunk, mi rontottuk el? Vagy talán csak képzelgünk? Ki a felelős egy pszichopata tetteiért? Többek között ezek a kérdések is felbukkannak a nézőben Lynne Ramsay rendező bűntudatról és családi horrorról alkotott filmjét nézve. A mű Lionel Shriver díjnyertes, 2003-as regényét adaptálta, amely egy anyáról szól, akinek tizenéves fia iskolai mészárlást követett el.
