A mesterséges intelligenciák fejlődése napjainkban egészen példaértékű. Elképesztő látni, ahogy munkahelyeinket és otthonainkat átszövi az okostechnológia. A különféle mesterséges intelligenciák algoritmusai számos területen segíthetik elő az emberiséget a fejlődésben, beleértve a közlekedést, az egészségügyet, az oktatást és az életminőséget. Mi is próbának vetjük alá a ChatGPT programot, hogy teszteljük a relevanciáját és fejlettségét.
Oké legyünk őszinték. Ha felmerül, hogy jön egy új romantikus alkotás, ami helyenként akár tartalmazhat úgymond pikáns jelenteket is, főleg hogyha az még valami hű de sikeresnek kikiáltott könyv alapján is készült, akkor az ember automatikusan lejjebb viszi az elvárásait. Ezért pedig valljuk be elég sokan és elég sokat tettek az utóbbi években. Így jöhetett létre az Alkonyat széria, ami egyébként így visszatekintve még nem is volt annyira szörnyű. Aztán jöttek az 50 árnyalat alkotások, meg a Miután, amiből egyébként már készül a cikk, ám a jelenleg abszolút nonpluszultrája ennek a műfajnak az a 365nap, amiről már olvashattok tőlünk. De a magyar szerzők is hozzájárultak ehhez a dologhoz, többek között a korábban itt bemutatott Édes tini élet című alkotással. Viszont ezek mindegyikén túltesz a Gyönyörű sorscsapás, amiből bár esküszöm, hogy nem akartam, de végül mégis csak egy tabumentes cikk lesz belőle. Szóval újfent olyan dolgokról és olyan módon kell beszélnünk, ami egyesek számára esetleg kellemetlen vagy visszataszító lehet.
A 2019-es Gyagyás gyilkosság egy alapvetően szerethető film volt. Semmiképp sem kimagasló, de szerethető. A Netflix valószínűleg elégedett volt a nézettséggel, hiszen most megtekinthetjük Jennifer Aniston és Adam Sandler közös nyomozásának folytatását is. De vajon érdemes így tennünk?
,, If one does what God does enough times, one will become as God is.”
Az embervadász (Manhunter; 1986)
A kultúra nincs vákuumba zárva, soha nem is volt és soha nem is lesz. Ezt az állítást leginkább a kultúrák leképeződéseinek számító művészeti ágaknak (pl. képzőművészet, irodalom, zene) a kapcsán lehet kimutatni. Az évszázadok alatt a különféle ágazatok – többek között a történelmi és földrajzi különbségek miatt is – elhatárolódtak egymástól, azonban az emberi kíváncsiság és nyitottság egyvelegének következtében megállíthatatlanul hatnak egymásra. A létrejövő hatásmechanizmusok állhatnak abból, hogy a kultúrák átformálják, kiegészítik egymást, elvesznek egymástól, hozzáadnak a másikhoz, csökkentik vagy növelik az eszmei értékeket, a lényeg, hogy a hatásfolyamatokon belül semmi sincs bárminemű regulához kötve. Ez alól a filmipar, illetve a filmművészet (kinek mi éppen a szimpatikus) sem képez kivételt. Számos és számtalan olyan filmet, stílust, műfajt, korszakot, lehetne felsorolni, amik jó keverékkutya módjára több helyről is ,,ihletet merítettek”, saját maguk képére formálva az elődök által kitaposott utakat, hogy végül felszabadultnak, frissnek és mégis ismerősnek hassanak a nagyérdemű számára. Pontosan ilyen öszvérnek számít Mann harmadik rendezése is.
Nem túlzás azt állítani, hogy a „papír-ceruza-dobókocka” szerepjátékok öreg atyja, a Dungeons & Dragons reneszánszát éli manapság. Amellett, hogy egyre több ember próbálja ki a játékot, a filmekben, sorozatokban és más médiumokban is egyre gyakrabban találkozhatunk vele (gondoljunk csak a rendkívül népszerű Critical Role podcastra, vagy az az alapján készült The Legend of Vox Machina animációs sorozatra). Ugyan voltak korábban rá kísérletek, hogy mozgóképes formában is megelevenedjen a D&D világa, de ezek rendre kudarcot vallottak. Így amikor a Paramount bejelentette, hogy újból nekifut a szerepjáték filmvászonra ültetésének, a rendezést pedig a leginkább vígjátékokban utazó Jonathan Goldstein és John Francis Daley (Förtelmes főnökök, Éjszakai játék) párosára bízzák, a rajongókban talán jogosan merülhettek fel kétségek. Lássuk hát, hogyan sikerült a Dungeons & Dragons: Betyárbecsület!
A ceruzával gyilkoló egyszemélyes hadsereg negyedszerre is visszatér a mozikba, a John Wick: 4. felvonás képében. De vajon van-e még lendület, frissesség és újdonság a Keanu Reeves nevével fémjelzett akciódömpingben?
A kalandos életúttal rendelkező és eleinte nem is a DC égisze alatt hősködő Shazam karaktere legalább egy szempontból igazán rendhagyónak mondható. Eredettörténetét bizonyára ismeritek, igaz ez abban az esetben is, ha legalább az első, nevével fémjelzett mozit láttátok, nem feltétlenül kell hozzá a figura képregényes megjelenéseiben való jártasság. Korai kalandjait még a Fawcett Comics jegyezte, aztán a Marvel Kapitány névvel kapcsolatos pereskedéssel és parkolópályára állítással eltelt két évtized után, pontosítva a dolgot, 1972-ben, a fentebb említett két betűs kiadóóriás leporolta és újragondolta önkéntes jótevőnket. Lássuk azonban közelebbről milyen is lett a mágia hullámaiban mélyebben alámerülni kívánó második filmes nekifutás.
Talán még a Jurassic World háromról szóló kritikában említettem meg azt, hogy a dinoszauruszokkal vagy legalábbis a hozzájuk hasonló lényekkel nemcsak hogy szinte mindent el lehet adni, hanem ilyen az emberek egy jelentős része sokkal elnézőbb is az adott alkotás hibáival szemben. Pláne, hogyha még valami éppen aktuálisan felkapott vagy közkedvelt színész is szerepel benne. Hasonló a helyzet a 65 című alkotással, ami már az előzetesében sem akarta többnek mutatni magát, ami. Vagyis egy scifi akció kaland dinókkal Adam Driver főszereplésével.
Wes Craven 1996-ban elindította rögös útján a kezdetben sikeresnek bizonyuló, de pár évre rá nagyon hamar önismétlővé és felszínessé váló posztmodern, populáris, de mindenekelőtt horrorfilmes hullámot. A kezdeti filmek – élükön a Sikollyal – viselték az önreflexivitás, az intertextualitás, a műfaji hibridizáció (ami ebben az esetben a horror és a vígjáték volt) és az irónia meghatározó és eklatáns jegyeit, miközben képesek voltak arra, hogy szórakoztatóak tudjanak maradni, eredetinek hassanak és a kikacsintások mellett sima slasher-ként is tudjanak működni. A Scream – a rendező személye által – ezeket a jellemzőket még meg tudta fejelni valóban feszült és ijesztő jelenetekkel (a film eleji telefonbeszélgetés ilyen szempontból az egész széria csúcspontjának tekinthető), továbbá sugárzott belőle Craven kettős és önellentmondásokban gazdag viszonya a horror zsáneréhez. A folytatás a tipikus második filmeknek állított szobrot, a harmadik rész a komor trilógiák lezárásaként és az emberiség lobotómiát követelő eszközeként értelmezte saját magát. 2011-ben a Sikoly 4 sikeresen beverte az utolsó szöget a remake-k koporsójába és sokáig úgy tűnt, hogy Ghostface végleg leadta az álarcot Freddy Krueger kesztyűje és Jason Voorhees hokimaszkja mellé. Mint derült égből a villámcsapás, olyan nem várt, elsöprő erővel csilingelt a pénztáraknál, illetve vált a kritika kedvencévé az angol címén csak szimplán Scream-re keresztelt, az elmúlt években divatossá vált legacyquel-ek paródiájaként funkcionáló ötödik epizód (2022). Nem is kellett sokat várni ahhoz, hogy a hatodik alkalommal csörögjön az a bizonyos telefon.
Kétségkívül van egy szándék, ami a klasszikusnak számító gyerekmesék újbóli feldolgozására per modernizálására irányul. Ennek természetesen a legfőbb élharcosa a Disney, ám szép lassan a többi stúdió is igyekszik felzárkózni. Az már persze más kérdés, hogy ezeknek az alkotásoknak milyen lett a minősége vagy éppenséggel milyen lesz. Viszont ebből a trendből természetesen a Micimackó széria sem maradhatott ki, amiről talán kevesen tudják, de konkrétan a harmadik legértékesebb médiabrand. Igen, többet ér, mint a Star Wars. Arra azonban feltehetően senki sem számított, hogy egy kőkemény R besorolású, ami idehaza a 18 karikás besorolás horror filmet csinálnak belőle. Ez pedig legalább annyi embert eltántorított tőle, mint amennyit kíváncsivá tett, köztük egyébként jómagamat is.
