Van ám nekem is otthon dinóm. Apukám hozta a Természettudományi Múzeumból, egy igazi tíreksz, és így ki van nyitva a szája, érted így ordít. A múltkor csináltam a homokozómban neki egy várat, és a szomszéd srácok is áthozták a dinóikat, és fuuuu, akkor harcoltak a dinók egymással is, meg úgy ledöntötték a homokvárat, hogy csak na, aztán elővettük a műanyag katonákat is akik így elkezdtek lövöldözni a dinókra, hogy rattatata, a dinók meg mentek, és legyalultak mindenkit a vérbe, az összes katonát a tankok meg így felrobbantak, hogy KACSUMMM, aztán akkor még verekedtek a dinók még egymással még, és természetesen az én tírekszem győzött.
Összetett kérdések merülhetnek fel, ha az emberi harag természetét próbáljuk megfejteni. Érdekes módon képesek vagyunk nem csak ártatlan társainkra, de akár élettelen tárgyakra és saját magunkra is olyan mély, átható gyűlölettel gondolni, hogy az már csak fizikai agresszióba tud szublimálni. Az ilyen kitörések a legsötétebb képet vetítik maguk elé, ami csak előmászhat a fantáziánkból. Ha bárki arra készül, hogy erről az erupcióról készít filmet, alaposan végig kell gondolnia, minek teszi ki a nézőit.
A tinédzserkor változó mértékkel ugyan, de mindenkinek nehéz időszak. Addig lappangó konfliktusaink mindennél jobban kiélesednek a tanáraink, az osztálytársaink, a szeretteink, a szüleink iránt – megtanuljuk az egész világot gyűlölni. Úgy, ahogy van. Ennek lesz következménye a sokszor öncélú, de Kosztolányival szólva mégiscsak az elégedetlenség szent olajából táplálkozó lázadás.
A Silicon Valley új szezonja előtt volt egy olyan félelmem, hogy most fog elbukni az a diadal, amit az előzőek arattak. Hozzá kell tennem könnyedén, mert mindegyik évad túl gyorsan, túl hamar ért véget. És ennek nem csak az volt az oka, hogy a szokásos huszonakárhány rész helyett jóval kevesebbel operálnak. Sőt! Most magukhoz képest is, hisz idén a szokásos tíz helyett, csak nyolc részt kapunk.
Megannyi kérdés felmerült bennem, amikor először láttam a Solo előzetesét. Kiknek készült? Miről fog szólni? Érdekli-e a hardcore fanokat? Érdekel-e bárkit is? Egyáltalán lehet-e Han Solo, Harrison Ford nélkül? Ahhoz képest, hogy rajongó vagyok, ez lett volna az első Star Wars film, aminek a megnézésével napokat csúsztam volna, ehhez képest előbb sikerült. Órákat morfondírozva rajta úgy érzem, meg lettem vezetve az előzetesekkel, úgyhogy nézzük, miről szól a film, heavy spoilermentesen.
Mi történik a szuperhősök (és antiszuperhősök) világában, ha újak furakszanak be a régiek világába? És ha ezek az új szuperhősök nem éppen olyanok, amilyeneknek a klasszikus szuperhősöket megszokhattuk? Ha a szupererejük valamiféle teljesen hétköznapi problémával, vagy egy társadalom által elítélt vonással társul? Vegyünk például egy tizenéves gyereket, aki a kezéből tüzet tud lőni, ezzel mérhetetlen pusztítást okozva – de mellé túlsúlyos és cukorbeteg? Vagy egy szuperhősnőt, aki szupererős – de mellé leszbikus?
Egy szicíliai városkában járunk valahol napjainkban. A 12 éves Luna épp először találkozik a szerelemmel, jóképű osztálytársa, Giuseppe képében. Bár érzelmei viszonzásra találnak, a két kiskamasz nem sokáig örülhet egymásnak – egyik délután egy titokzatos fehér terepjáró tűnik fel a fiú házánál; a fiatal Giuseppe iskolapadja másnapra feltűnően üres marad. Lunának már az első pillanattól kezdve gyanússá válik a helyzet: nem hiszi el ugyanis, hogy az előző nap még makkegészséges Giuseppe hirtelen lebetegedne; érzete pedig csak fokozódik, mikor a fiúnak két hét után sem lelni semmi nyomát. Nyomozni kezd szerelme iránt – azonban keresésének végén a fiú helyett csak az őrület és a szenvedés várja.
Wes Anderson A fantasztikus Róka úr után kilenc évvel ismét egy stop-motion animációs filmet készített. A Berlini Filmfesztiválon megtartott díszbemutató után sok helyen már arról cikkeztek, hogy ez a rendező eddigi legkiforrottabb munkája. Az Anderson védjegyévé vált egyedi stílus mellett ezúttal egy jó adag társadalomkritika is jelen van, hiszen a Kutyák szigete egy olyan disztópiát mutat be, ahol az emberek a legjobb barátaik, a kutyák ellen fordulnak.
Értekezésünk tárgya vitán felül az 1990-es évek egyik legjobb filmje, mely a bemutatása óta eltelt huszonkét évben előbb kultuszfilmmé, majd fokozatosan megkerülhetetlen drogos-alapvetéssé nemesedett. Danny Boyle remeke, a Trainspotting okostelefonokra „komponált” ajánlója ma így festene.
A háború az egyik legszörnyűbb dolog, amit az ember élete során átélhet. Számtalan film körbejárta már ezt a témát, a katonák és az egyszerű civilek szemszögéből egyaránt. De mi a helyzet a gyermekekkel, akik se harcolni, se védekezni nem tudnak, de még magukról gondoskodni is csak nagyon nehezen? A Studio Ghibli 30 évvel ezelőtt bemutatott filmje, a Szentjánosbogarak sírja egy testvérpár történetén keresztül mutatja be a második világháború borzalmait. Vajon ma is ugyanolyan átütő erejű alkotás a nemrég elhunyt Takahata Isao rendezése, melyet a bemutatása után az egyik legmegrázóbb háborús filmnek kiáltottak ki?
